Simon Róbert pszichológus, a Magyar Hipnózis Egyesület (MHE) hipnoterapeuta-jelöltje Zentán él és dolgozik. Vele beszélgettünk a fiatalok mentális egészségéről, a pszichológusokhoz való hozzáállásról, valamint, hogy miben segíthet egy szakember.

Tudják a fiatalok, hogy ha van iskolapszichológus, őt kereshetik a gondjaikkal?

– Persze, tudják, azonban a 10 éves iskolai munkatapasztalatom azt mutatja, hogy kevesen élnek ezzel a kiváló lehetőséggel. A legjellemzőbb az, hogy helyettesítés közben, beugrósként, mert, ugye, a pszichológus mindig ráér tanárt helyettesíteni, beszéltem a diákoknak a szakmámról. Ilyenkor nagyon ritkán megvártak a szünetben, és egy „ismerősük” nevében kértek tanácsot. Az ötperces szünetben megpróbáltam válaszolni, és felajánlani a lehetőséget, hogy bejöhetnek később hozzám beszélgetni. Ez azonban rendszerint elmaradt.  Kevés diák bátorkodik szakmai segítséget kérni.

Mitől lehet ez?

– Ez egy általános probléma, nem divat nálunk pszichológus segítségét kérni. Magyarországon már elfogadottabb. Az ottani kollegáim tele határidőnaplóval, várólistával dolgoznak, nálunk ez még nem jellemző. Sokan érzik úgy, hogy nincs is szükség az önismeretre, hiszen éppen eléggé ismerjük magunkat.  „Ki ismerhetne jobban, mint én saját magamat?” Azt viszont elég nehéz megmondani, hogy bizonyos nem várt, új vagy éppen krízishelyzetben hogyan fogunk reagálni. De sokan félnek attól is, hogy a terápia és a terapeuta elvesz a személyiségükből valamit, amit ők szeretnek, esetleg olyan mértékben kellene megváltozniuk, ami nekik már nem felelne meg.

Kikhez fordulnak a tinédzserek, ha krízishelyzetbe kerülnek?

– Nincs új a nap alatt, a kamaszok általában egymáshoz fordulnak a problémáikkal, vagy bezárkóznak. Nem szívesen beszélgetnek felnőttekkel, hiszen a pszichológus is csak papolna nekik bizonyos dolgokról, csakúgy, mint a szülők. Akik szerencsésebbek, azok nyitott, barátságos, elfogadó környezetben és családban nevelkednek, és hiszem, hogy ott van olyan felnőtt a környezetükben, akihez bátran fordulhatnak komoly dolgokkal is. Félő azonban, hogy nem hiteles forrásból tájékozódnak a fiatalok, erre példa az is, amikor a szexualitást a pornófilmekből tanulják, ami igen félrevezető lehet.

Talán kevés szó esik róla itthon, de szexuális orientáció kérdésében is fordulhatnának a tinédzserek pszichológushoz?

– Igen, természetesen. Serdülőként sokat gondolkodtam azon, hogy melyek azok a témák, amelyek kiütnék a biztosítékot a szüleimnél, esetleg ki is tagadnának, ha azt az életmódot választanám. A bűnözés, a kábítószer-használat, valamint a homoszexualitás volt a három téma a listámon.  Emberi témák ezek, és itt is nagy szerepe lehet a pszichológusnak, mint független szakembernek, ugyanis az ő feladata nem a páciens megbélyegzése, skatulyába helyezése, köti a titoktartási kötelezettség, elfogadó, együttérző, és vele négyszemközt, bizalmasan lehet ezekről a témákról beszélgetni.

A homoszexualitás kérdése kapcsán: az új magyarországi törvény is nagyon káros lehet a fiatalokra, pont a megbélyegzés miatt?

– Magyarországon a legutóbbi, a homoszexualitást a pedofiliával összemosó törvény nagyon veszélyes, káros, főleg a fiatalokra. Ez egy embertelen törvény, politikai célzattal, valószínűleg az, aki meghozta, maga sem gondolja komolyan. Egy serdülőnél még károsabb ezzel szembesülni, ráadásul a törvény támogatja a homoszexuálisok elleni szervezkedést, ami szintén félrevezető. Nem lehet valakit homoszexuálissá nevelni, a saját vonzalmait egyszer csak megismeri az ember, és ezzel kezdeni kell valamit. Ha valaki a vonzalmat a saját neme felé éli meg, erről fontos tudni és beszélni, ítéletmentesen, adott esetben akár szakemberrel is.

Milyen problémái lehetnek egy tinédzsernek még?

– Emberi problémák. Annak idején, tizenéves koromban nekem is volt egy szexuális jellegű problémám, konkrétan: ejaculatio praecox, vagyis korai magömlés, amivel pszichológushoz fordultam. Akkor én egy jó nevű vajdasági szakembert kerestem meg telefonon, aki a zentai egészségház pszichológusához irányított, akit végül nem kerestem fel. A zentai egészségház pszichológusa nem volt pszichoterapeuta, így valószínűleg a problémám meghaladta volna a kompetenciáit, de főleg nem mertem felkeresni. Lehet, ez az eset indított el engem is azon az úton, hogy sokáig úgy képzeltem el a jövőmet, hogy szexuálpszichológiával fogok foglalkozni a zentai rendelőmben, de persze ez azóta sokat változott, többek között Lux Elvira megtanított arra is, hogy a nemi szervek hozzá vannak nőve az emberhez, az embernek meg személyisége van.

Ha itthon egyébként sem divat pszichológushoz menni, hát szexuálpszichológushoz talán még annyira sem. A kamaszok pedig egyébként is nehezen nyitnak, azonban a felnőtteknél is megjelenik ez a zártság. Mi erre a megoldás?

– Valóban nehezen fordulnak segítséghez az emberek, bár szerintem sokat segíthet az, ha letisztázzuk, milyen jogos elvárásaink vannak a terapeutával szemben, hogyan és miként válasszunk magunknak szakembert. Sokat bővültek a lehetőségek azzal is, hogy a pandémia alatt sokan áttértünk az online terápiára. Ez a bezártság egyik pozitívuma, hogy az MHE-nél is kidolgoztuk az online munka feltételeit. Elkeserítő azonban látni azt, hogy akik szakmai segítségért fordulnának, sokszor nem keresik azt jó helyen, és inkább fordulnak varázslókhoz, jósokhoz, auraheggesztőkhöz, különböző divatos elnevezésű, jó marketingű gyógyítókhoz, amikor a legtöbben azt sem tudják, hogy mi a különbség a pszichológus és a pszichiáter között, de inkább mennek kineziológushoz vagy „kócshoz”, mert most az a divatos.

Visszakanyarodva a diákokhoz: amennyiben egy tanuló mégis elszánja magát, hogy az iskolapszichológust felkeresi, milyen lehetőségei vannak?

– Alapvetően év elején meg kell terveznie az iskolapszichológusnak azt, hogy hány órát fog foglalkozni a tanulókkal, a szülőkkel és a tanárokkal. Szerbiában ez egy állami munkahely, államilag garantált, ám nem túl kiemelkedő fizetéssel, hiszen a szerbiai átlagot nem éri el az egyetemet végzett iskolapszichológusi fizetés. Mégis, a szülőknek, diákoknak és tanároknak ez egy ingyenes szolgáltatás. Félreértésre ad okot ez is, ugyanis az iskolapszichológus nem terapeuta, de fontos munka ez, hiszen így a diákok négyszemközt, bizalmasan beszélhetnek szakemberrel a dolgaikról.

Gyakran összemosódik a pszichológus és pedagógus munkaköre a hazai iskolákban.

– A szerbiai iskoláknak univerzális szakemberekre van szükségük, akik mindent el tudnak látni, meg tudnak csinálni. Sajnos a pszichológusnak gyakran ki kell állnia magáért és a munkájáért. Mi nem úgy kezelünk valakit, mint egy órásmester a nem működő órát, nem lehet behozni hozzám valakit, akit én majd megjavítok. A szülők is gyakran úgy hozzák be a gyereküket, hogy inkább igazolást várnak el, vagy gyors segítséget anélkül, hogy figyelembe vennék a gyerek igényeit, lehetőségeit, képességet, esetleg a saját patológiás viselkedésüket.

Egy ilyen esetben hogyan lehet a szülővel, tanárral beszélni?

– Ha a diákkal gond van, úgy elsősorban az osztályfőnöknek kellene bejönnie az irodába, hogy arról beszéljünk, hogy mi a probléma, ezt követően beszélnék én a diákkal. Azzal, ha valakit büntetésként, utasítással küldenek hozzám, sokat ront a helyzeten, és gyakran a gyerek nem tudja, miért kellett bejönnie. Általában a lógás, a nem tanulás a probléma, ami szintén a diák döntése. Én csak akkor tudok segíteni, ha belső motivációja van a fiatalnak arra, hogy változtatna.

A büntetésből pszichológushoz küldésnek szerintem is borzalmasan negatívak a hatásai.

– Igen, hiszen ez már a diák megbélyegzése, és ezzel ők egymást is ugratják, ami tovább eteti ezt a büntetésfelállítást. A másik probléma, hogy a szakmunkatárstól nem azt várják el, hogy segítsen, hanem, hogy mondja rá a gyerekre, hogy idióta, és nem való az iskolába, vagy javítsa meg. A szülők is így fordulnak a szakemberhez. Külső igazolást várnak arra, hogy kezelhetetlen a gyerek. A tanárok gyakran személyes sértésnek veszik a gyerek viselkedését, azt nem veszik figyelembe, hogy a gyerek serdül, lázad, mert saját életet akar, és mindenkivel baja van. Sokszor így válik le a gyerek a szülőkről, a veszekedések erre egyszerűsített folyamatot kínálnak. Nem kell személyes sértésként megélni a serdülő tüskéit.

Tanári panaszkor ön erről próbál a tanárral is beszélni?

– Igyekszem rávezetni őket arra, hogy amikor a diák nem tanul, neveletlenül, szemtelenül viselkedik, hazudozik, ezt nem személyes sértésként kell kezelni, hanem betudni annak, hogy a diák éppen egy fejlődési krízisen megy keresztül, és a sértődés inkább a tanári önismeret hiányosságából ered. Azoknak, akik emberekkel, főleg gyerekekkel szeretnének foglalkozni, hasonlóan, mint a leendő pszichoterapeutáknál, kötelezővé tenném az önismeretet. Ha a tanár megengedi a diáknak, hogy a fejére másszon, akkor a diák a fejére fog mászni, mert ez a dolga, megismerni a határait. Ugyanígy a tanárnak is meg kell ismernie a saját határait, és neki kell felnőttnek lennie.

SEREGÉLY Orsolya

Simon Róbert ( Fotó: Révész Róbert)