A szobor emelgetési mániának több mint százéves tradíciója van ebben a multietnikus városban. Az elmúlt évszázadban jöttek a szobrok, mentek a szobrok, attól függően, hogy ki volt az úr a településen, hogy kié volt éppen Szabadka.
1899-ben az egykori Polgári Kaszinó (mai Városi Könyvtár) elé egy közel 10 méter magas turul szobrot emelnek, amelyet 1919-ben a bevonuló szerb hadsereg megcsonkít, majd lebont. 1927-ben a szerbek, a bunyevácok hathatós segítségével, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság egyik első manifesztációjaként a város főterén egy hatalmas Cserni Jován (Jovan Nenad cár) szobrot emelnek. Az 1941-ben bevonuló magyarok a szobrot ledöntik, majd kipattan a nagy ötlet, hogy az akkori Hitler-térre vissza kellene állítani a turul szobrot. De erre már kevés volt az idő, elmarad. A háború után főleg a második világháború hősei, áldozatai kerülnek rivaldafénybe, ebben az időszakban elkerüli a város központját a köztéri szobrok állítása, egészen 1991-ig. Több évnyi tervezgetés után november 9-én a bunyevácok kezdeményezésére a Szent Száva Szerb Művelődési Központ gyűjtésének köszönhetően visszakerül a város főterére a ’41-ben ledöntött Cserni Jován-szobor. Ezzel elkezdődik Szabadka esztétikai mélyrepülése.
Hogy miért fontos a visszatekintés erre a bő egy évszázadra? Mert kirajzolódik belőle az a tendencia, amelynek ma is tanúi lehetünk. A mindenkori hatalom a lehető legolcsóbb és legostobább formáját választja annak, hogy fenségjelzést rajzoljon a saját területére: szobrot emel. Mint a kóbor macskák, amikor megjelölik a territóriumukat. Ilyenkor senkit nem érdekel a városesztétika, hogy az a szobor mennyire illik bele a város szövetbe, és hogy akit ábrázol, mennyire köthető annak történelméhez.
Lényeg az önkielégítés: hátra lehet dőlni, áll a szobor, ez most itt a mi városunk.
És amikor éppen megpihen a szegény szabadkai, már kezdi elfelejteni a Cserni „Batman” emlékművét, megszokni, hogy a Kosztolányi Dezső szoborral szemben van egy torz Kosztolányi is, hogy a város leggazdagabb üzletembere Csákány Lajos – hogy megköszönje a prosperitatis euró milliókat – emeltet egy szépnek éppen nem mondható Mátyás király szobrot, újra egy méretes kést döfnek a város amúgy is haldokló testébe. A korzó végén, a Jadrán épülete elé egy olcsó műmárvány talapzatra egy újabb király került 10 méteres magasságig. Se Mátyásnak, se Cserninek, se a most felállított Péternek nem volt túl sok köze a városhoz. Az első kettő idejében majdnem lakatlan a település, a harmadik uralkodása alatt háború utáni káosz van, vélhetően egyikük sem lovagolt át az akkori Szabadkán. Bár sokan igyekeznek így beállítani. Régen volt amúgy, kit érdekel?!
Most nem is ez itt a kérdés, hanem, hogy kié a város. Szabadka ugyanis három évtizede a politikusoké, akik a lakosság megkérdezése nélkül döntenek a város kinézetére katasztrofális következményekkel járó olcsó szobrok emeléséről. Ők kielégülnek, hátradőlnek, és azt hiszik, győztek, övék a város, lett Cserni Jován, kaszáló paraszt, Mátyás, új Kosztolányi, Bíró Károly, Antunovics püspök, hatalmas Irinej murál, tele a város háborús bűnös Ratko Mladić falfirkákkal, nemzeti lobogóval, és most lett I. Petar-szobor is, de egy valami elveszett. Megszűnt létezni a felvilágosult Szabadka, a multietnikus, fejlődő Szabadka. Ez már régen nem egy polgári város, hanem a nemzeti frusztráció fogságában vergődő provincia.
Kérdem én, mi van Bíró Károly életművével? Beázik, széthullik, majd vélhetően lebontják. Csak vessünk egy pillantást a Radity fivérek utcai polgármesteri házra, több mint 10 éve leszakadt az erkélye, senkinek eszébe nem jutna rendbe hozni. A 2007-ben lebontott színházat kár is említeni, hiszen 14 éve vajúdik annak befejezése. De mi van a nagy szerb büszkeséggel, az 1936-ban megnyitott Sokolski dommal, azaz a Jadrán épületével? A szemünk láttára omlik lassan össze, pedig a nagy szlávságot megtestesítő kulturális- és sportközpont a két világháború közötti időszak egyetlen értékelhető új épülete volt.
Nem, nem, nekünk szobrok kellenek, mert most ez a trend, ezekre lehet maszturbálni, ünnepélyesen átadni, és el is felejteni. Hogy mi lesz a valódi szabadkai identitással? Kit érdekel?! Addig, míg a politikusaink nemzeti frusztrációját kilóra és méterre mérve szoborba öntik, semmi keresnivalója a polgári gondolkodásnak. A hatalom, a politikusok a Szabadkán élőket csak négyévente édesgetik, cirógatják, csak ekkor érdekes, hogy mit gondolnak, amikor szavazni kell – természetesen rájuk. Amíg ez így van, addig nem sok minden fog változni, csak a szobrok maradnak és a kispolgári lét.
Nagyon remélem, hogy megérjük azt a napot, amikor a város végre meghaladja ezt a gondolkodást, és a központ összes ízléstelen szobrát a bajai temető mögötti pusztába száműzi, emléket állítva ezzel a várostörténet egyik legszomorúbb korszakának. Éljen egy polgáribb, szabadabb Szabadka – ahogyan azt Bíró Károly is megálmodta.
Gyulai Zsolt (Második nyilvánosság)
