COVID-szövődménnyel súlyosbodó tüdőrákkal folytatott hosszú küzdelme után 2022. január 13-án, isztambuli betegágyán elhunyt Vlastimir-Vlasta Mijović, a boszniai újságírás legendás alakja.
Olvasóink közül talán kevesen ismerik Vlasta nevét – ami nem is csoda. Egyre kevésbé ismerjük egymást, amióta a nemzeti önzés szétverte a volt Jugoszláviát, és amióta ismét a nemzeti önbezárkózás meg a nacionalisták Putyin-pacsizó szövetkezése van „műsoron” – Ljubljanától Budapestig és Budapesttől Banja Lukáig. Ez utóbbi különösen szégyenletes, ha figyelembe vesszük, hogy a százmillió eurónyi magyar adópénzzel kitömött szakadárhatnék szerb entitás miatt akár újból vajdasági magyarokat vezényelhetnek majd a frontra ágyútöltelékként meghalni idegen ügyért, mint ahogy tették „ugyanezek” 30 évvel ezelőtt.
„Jönnek majd és hirdetik, hogy milyen nagy [ezek-azok]
De tudjátok, hogy ezek bizony mindig ugyanazok”
(Bródy János után szabadon)
Vlasta nem akármilyen újságíró, nem akármilyen ember volt. A jó és rossz hírű Fočán született szerb családból, de kezdettől fogva elutasította, hogy nemzeti burokba zárják. „Csak” ember akart lenni egy olyan országban, ahol – a katasztrófáig – egyre kevésbé számított, milyen az ember neve vagy anyanyelve.
Huszonöt évesen a Naši dani c. bosznia-hercegovinai, majd 1985-ben a Mladost c. szövetségi ifjúsági hetilap főszerkesztője lett, ahonnan akkor távozott, amikor a Slobodan Milošević alatti Belgrádban lehetetlenné vált a tisztességes újságírás. Amikor még jóval a háború előtt leleplezte, hogy a szerb titkosszolgálat boszniai területen felforgató tevékenységet végez. Amikor Milošević fullajtárai titkos éjjeli repülőutakon szervezték a háborút. Ehhez képest Janez Janša titokpublikáló „hőstettei” jelentéktelennek tűntek, ám a szlovén extremista mindig is hatalomra tört, míg Vlasta „csak” a tényeket akarta feltárni.
Ahelyett, hogy a „biztonságos” nemzeti berkekbe vonult volna, Szarajevóban folytatta, majd 1990-től Daytonig a vezető napilap, az Oslobođenje moszkvai tudósítójaként dolgozott. De még a békeszerződés után sem a szerb entitáshoz csatolt Fočába tért vissza (ahonnan 22 ezer bosnyákot elüldöztek), hanem a szerb ostrom által tönkretett fővárosba. Először a nagy hírű napilap külföldi kiadásának a főszerkesztője lett, majd más hasonló posztok után az egész Oslobođenje fő- és felelős szerkesztője. Egy időben a Bosznia-Hercegovinai RTV legnépszerűbb politikai műsorát vezette: nézettségi rekordját azóta sem döntötte meg senki.
Akárhol is dolgozott azonban, soha nem rettent vissza attól, hogy az aktuális hatalmat ostorozza: nem mint szerbeket, horvátokat vagy bosnyákokat, hanem mindazokat a zsarnokokat vagy szánalmas figurákat, akik az átlagembert lenézve, kisemmizve – korábban pedig elüldözve, megerőszakolva, meggyilkolva – kizárólag saját hatalmuk és gazdagodásuk útját egyengették. A rengeteg boszniai kiskirály által kizsákmányolt kisember – bosnyákok, szerbek és horvátok egyaránt – ráéreztek arra, hogy (a szerb) Vlasta képében ember szól az emberhez, nem pedig az egyik nemzet fia uszít a többiek ellen. Lehetetlen felsorolni, hány igaz ügy mellett állt ki.
Végezetül elkerülhetetlen egy vallomás, ami egyértelműen súlyosbítja számomra a veszteséget. Vlastát alig ismertem, a háború előtti ifjúsági sajtó révén „találkoztunk” párszor – akkor is mindig „csoportosan”, vagyis nem igazán volt személyes kapcsolatunk. És mégis, amikor a miloševići nacionálbolsevik diktatúra szárnyain egyes vajdasági magyarok is sütögetni próbálták szalonnácskájukat, amikor akár a sovinizmusba süllyedt szerb írókkal szövetkezve, alaptalan vádakkal rágalmaztak, és még az akkori magyar sajtónak sem volt mersze vagy kedve meghallgatni „a másik felet”, akkor Vlasta volt az egyetlen, aki felhívott és megkérdezte: „Mi a fene történik itt? Ha minden opportunista egyetlen »igazságot« hajtogat, akkor az egyszerűen nem lehet igazság.” Ebből született – szerbül, a szövetségi Mladostban – az egyetlen interjú, amelyben 120 magyar boszorkányüldöző cikkel szemben el lehetett mondani a tényeket.
Mert Vlastát a tények érdekelték, nem a hatalmi fények.
Nyugodj békében, drága kolléga!
Vlasta Mijović (Stilizált portré: Facebook)