„Nem szerelek vizet” – szoktam válaszolni az ezt firtató kérdésre, és ezt szoktam magamban mérgesen átszűrni a fogaim között is, amikor átázva, sárban állva (lehetőleg esőben, hogy ne csak lentről kapjam), meztelencsigák és csapdába esett békák* érdeklődő tekintetének kereszttüzében mégis vizet szerelek, ezer éve összerohadt csőcsatlakozásokat megpróbálva szétszedni egy olyan szűk vizes aknában (vagy ahogy nálunk mondják: sahtban), ahol ̶á̶l̶l̶ó̶ ̶s̶z̶e̶r̶s̶z̶á̶m̶m̶a̶l̶ ̶m̶e̶g̶f̶o̶r̶d̶u̶l̶n̶i̶ ̶s̶e̶m̶ ̶l̶e̶h̶e̶t̶ csak guggolva/hajolva/tótágast állva lehetne hozzáférni a bajhoz, de a csőkulcsnak már nincs helye elfordulni, mert…
… így sikerült az építésnél 50-100 téglát megspórolni! (Ez még a mostani téglaárak mellett is viszonylag nevetséges összeg egyébként, legalábbis a sahtba beszerelt idomok, szerelvények, csövek, készülékek értékéhez képest.) Ez egy ilyen vidék, kérem szépen. Ha éjjel bekötött szemmel kidobnának egy repülőből és ejtőernyővel szerencsésen földet érve bemennél a legközelebbi házba, akkor (a saht méretén kívül) onnan tudnád, hogy Vajdaságban vagy, hogy a vécéülőkét nem lehet felhajtani (mármint fel lehetni fel lehet, csak nem maradna úgy, hanem egy váratlan pillanatban szépen lecsapna a legérzékenyebb pontodra, mint a guillotine – ezt a problémát tisztelt nőtársaink nyilván kevésbé tudják átérezni).
Na de hogy kerülök én a sahtba? (Meg te a vécébe?)
Hát nem jószántamból. Inkább jószándékból: időről időre akad olyan (tök rendes) kuncsaft, akinél valami egészen mást szereltem/javítottam valamikor régen, a boldog békeidőkben, és aki végső kétségbeesésében fordul hozzám (tudva, hogy „nem szerelek vizet”), hogy hátha mégis megkönyörülnék rajta, mert a kútpumpa vagy valami más elem hibája miatt már egy-két napja nem tudnak se kezet mosni, se inni, se fürödni, se vécét lehúzni (na, itt érnek össze a korábban felsejlő dramaturgiai szálak!), és az „igazi” vizesek majd csak valamikor jövő héten tudnának jönni (ha egyáltalán). Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy nemsokára visszahívom (egyébként tényleg visszahívom), hogy lefolytathassam magammal a „most hagyjam bajban ezt a jó embert?” című vitát, aminek a vége mindig az, hogy ülök az autóba, nagyjából napszaktól függetlenül, aztán egy órával később már átkozom magamat, amiért elvállaltam ezt a szemét melót – abban a naiv reményben, hogy egy égi számlán majd valaki jóváírja nekem ezeket a hősködéseket (lóf***t).
Miután „nem szerelek vizet”, tapasztalatból elmondhatom, amit lényegében már mindenki tud, aki nem egy terméskő alatt töltötte az elmúlt évtizedet: az utóbbi száraz évek sorozata két irányból is afelé hat, hogy a kutakban csökkenjen a vízszint (amit aztán már nem tudnak az egyszerűbb, ún. perifériás/felszíni szivattyúk felszívni): egyrészt csapadék hiányában nem pótlódnak vissza a felszín alatti vizek (ez amúgy is egy lassú és eléggé bonyolult folyamat, jobb helyeken doktorálni szoktak a témából, úgyhogy terjedelmi és a szerző ismeretbeli korlátai miatt e cikk nem vállalkozik a részletek ismertetésére), másrészt a szárazság miatt megnőtt a mezőgazdaság vízigénye – de mielőtt nekiállnánk a gazdákat hibáztatni a vízhiányért, azért egy-két szóban emlékezzünk meg azokról a kedves városlakókról is, akik a tikkasztó hőségben ivóvízzel locsolják a… betont. Igen. Míg az előbbi egy valódi kényszer, addig az utóbbi színtiszta idiotizmus.
Hogy ne nyújtsam hosszúra: a vízválság bennünket is elért, nem csak az egyenlítőhöz közelebbi vidékeket. Nyaranta sok településen (a kisebbeken is) egyre komolyabb vízellátási gondok lépnek fel, és ez egyaránt igaz azokra a lakosokra is, akik saját kútból oldják meg ill. kénytelenek megoldani a háztartásuk vízellátását, meg azokra is, akik a településük központi vízhálózatára vannak rácsatlakozva. Már megint a 10-20(-30) évvel ezelőtti vészmadárkodóknak lett igazuk, akik zöldbe öltözött komcsiként, Soros zsoldjában riogattak bennünket, aztán meg úgy tekergették a földgolyó termosztátját, hogy mostanra csakazértis nekik legyen igazuk!
Persze pár tizedet mi magunk is tekertünk rajta, ha őszinték akarunk lenni. Vegyünk például engem (majd a végén a kommentszekcióban meg is lehet kövezni): a munkám során (ami egyébként tényleg nem a vízszerelés – nem mintha büdös lenne, hanem egyszerűen nem az a szakmám, nem arra specializálódtam) elég sokat kell mozognom a helyszínek között. Legalábbis nekem sok a havi 1500-2000 kilométer (mert már nem szeretek annyira autókázni, mint kiscsikó koromban) – egy kamionsofőr ezen csak röhögne, mondván, „nem tudod te, mi a sok”, és igaza is lenne. Az autómat gázzal (LPG) hajtom, természetesen elsősorban a spórolás miatt, másrészt viszont egy kicsit megnyugtat az is, hogy a benzinüzemű autókhoz képest mintegy 20 százalékkal kevesebb szén-dioxidot, 50 százalékkal kevesebb szén-monoxidot, és 40-60 százalékkal kevesebb szénhidrogént hagyok magam mögött a levegőben. A dízelekhez képest ennél is környezetkímélőbb vagyok, természetesen. De az általam évente tankolt csaknem 1800-2000 liter autógáz, ami kb. 1000-1200 kilogrammnak felel meg, bizony még így is brutálisan sok. Óriási az ökológiai lábnyomom, pedig én még a kevésbé rossz kategóriába tartozom (pl. a füvet se locsolom az udvarban – ki is sül nyaranta mindig).
A számomra fenntartott pokolbéli bugyorban rotyogó víz hőmérsékletét esetleg csak azért veszik majd lejjebb annak idején egy-két fokkal a szokásosnál, mert amúgy tényleg olyan fűtőrendszerek gyámolításával foglalkozok, amiknek magas az energiahatékonyságuk, és az üzemeltetésük elvileg sokkal több szén-dioxid kibocsátásától kíméli meg a világot, mint amennyit az én mozgatásom (és az állandóan velem utazó, 200-300 kilónyi szerszám meg alkatrész mozgatása – nem kamu!) miatt kénytelen elviselni. Mosakodhatok persze, de akkor sem tiszta a lelkiismeretem.
Viszont közlekedni muszáj, mese nincs. Nem csak a munka miatt, hanem MINDEN miatt. Az egész modern civilizációnk egyik alapja a viszonylag könnyű helyváltoztatás lehetősége, még akkor is, ha nem saját járművel tesszük. Jut eszembe: nem csak a p****nyi sahtok és a felhajthatatlan vécéülőkék vidéke vagyunk, hanem azon kevés régiók egyike is, ahol drágább busszal (ergo tömegközlekedési eszközzel) utazni, mint autóval. Nonszensz. De ez valahol magyarázatot ad arra is, hogy az utakon futó autók 90-95 százalékában csupán egyetlen személy ül.
Természetesen egy csomó olyan rövidebb táv van, ahova nem lenne muszáj a mobil műhelyemmel mennem (ja, azt nem mondtam, hogy szinte soha nem pakolok ki belőle, mert az kb. fél óráig tart), bőven elég lenne hozzá két kerék is. Biciklim viszont nem csak azon gyermekkori traumám miatt nincs, mert „idilli” tanyavilágban nőttem fel, és ezért a fél gyerek- és fiatalkoromat buszozással, gyaloglással, esetleg jobb időben kerekezéssel töltöttem, ami RENGETEG ELCSESZETT IDŐT jelentett az amúgy is korlátozott üzemórás életemből, hanem mert biciklivel közlekedni egyszerűen… nem merek.
Ebben bizonyos mértékben szerepet játszik a 10-12 évvel ezelőtti, motorkerékpárral elszenvedett, óriási szerencsével maradandó károsodás nélkül megúszott balesetem is (megboldogult anyám mondta sokszor, hogy a részegek meg a hülyék mindig a Szűz Mária kötényébe esnek – az utóbbi lennék én). Irgalmatlanul sajgó térdekkel és csuklókkal az út mellett ülve (egyszerűen nem bírtam felállni, utána még fél évig éreztem a hatását, de tényleg szerencsés vagyok, hogy semmim nem tört el) kérdeztem a szabályosan megkezdett előzésem közben elém vágó és lefékező (a féklámpái sem működtek!) sofőrtől, hogy miért nem kapcsolta be az irányjelzőt balrakanyarodás előtt, mire hazánk tipikus, petárdát rágcsáló, max nyócosztályt végzett fia ennyit mondott: „Dokaži da nisam.” **
Ekkor már sejtettem, hogy nem fog a kedvemért mentőt hívni, de mégsem ez volt az adott helyzet nagy-nagy rádöbbenése, hanem az, hogy BÁRKI lehet gyilkos, aki autóba ül, és nagyon nagy részük bizony nem is érezne megbánást, én pedig lehetek akár a világ legmegfontoltabb, legfókuszáltabb, legszabálykövetőbb biciklise vagy motorosa is, egyszercsak jön egy pálinkaszagú majom a szétrohadt Yugo Polyjával, vagy egy „stiklás”, szolis szilikonka a kitartójától kapott, nullkilométeres, két és fél tonnás SUV-jával, és letarol mint a szart.
És – hogy körbeérjünk – ezekből az óriási, méregdrága, rengeteget fogyasztó, ergo: rengeteg üvegházhatású és egyéb mérgező gázt termelő, teljesen értelmetlen funkciójú autókból adnak el a legtöbbet manapság. Amelyik autógyártónak nincs minimum egy SUV modellje a palettán, az elmehet banánt szedni, számára a piacon harangoztak. A közlekedési morál porba hullásáról, a türelmetlenségről, az állandó gyorshajtásról és a szabálytalanságok mindennapiságáról már nem is nyitnék külön bekezdést. Félelmetes.
A használhatóbb (valós 30-40 kilométeres hatótávval rendelkező) elektromos kétkerekűek hirdetéseit kellene nézegetnem, ha ez egy normális világ lenne. (Napi 10-12 órát dolgozok talpon, úgyhogy kösz, de senki ne akarjon rábeszélni a tekerésre, mert esténként így is sajognak a lábaim, nincs már bennük több tartalék, úgyhogy csak olyan jármű érdekel, ami magától megy.) Boltba járni, a szomszéd faluban élő barátokat, rokonokat meglátogni stb. bőven jó lenne az év nagy részében. Nem vet fel a pénz egyáltalán, de negyvenévesen talán már nem szemérmetlenség kimondani, hogy rá tudnék annyit szánni, hogy ne a legalsó polcról kelljen válogatnom, hanem hosszabb távon is megbízható opció legyen.
De, basszus, nem mernék vele kimenni az útra a sok őrült közé! Parázok a többi ember figyelmetlenségétől, dölyfösségétől, közömbösségétől. Ha elgázolnak, akkor már tökmindegy, hogy nekem volt elsőbbségem vagy igazam. Pedig nagyságrendekkel csökkenne a közlekedésem miatt kibocsátott CO2 mennyisége! És ha mást nem, legalább én kevésbé melegíteném a bolygót! És legalább emiatt egy kicsivel kevésbé lenne szárazság! És legalább emiatt kevesebb embernek lenne gondja a vízellátással, és egy kicsivel ritkábban kéne vizet szerelnem, amit egyébként nem csinálok!
(Jó, mondjuk a vécéülőkék problémáját ez sem oldaná meg, az tény.)
Ehelyett a minél biztonságosabb autókat lapozgatom. Kényszerből! Pedig egy kicsit sem vágyok másik járgányra, nálam ez a téma abszolúte nem élvez prioritást: a 90-es évek japán autóinak golyóálló mechanikája, dinamikája, formavilága, ergonómiája, fogyasztása és fenntarthatósága – legyen bármily idejétmúlt is – nekem tökéletesen megfelel. De a mai viszonyok mellett az enyém papírból van, és egyre jobban félek benne! Nem is magam miatt, hanem amiatt, hogy velem utazik valaki(m), és mondjuk oldalról belénkrongyol a kereszteződésben egy kisebb mozdonynyi, mittoménhányszáz lóerős szörnyeteg padlógázon, mert a vezetője épp üzenetet pötyög, vagy egy csík kólát szippant fel. És aztán lepacsizik a kiérkező rendőrökkel.
Mikor ment el a világ ennyire a francba? És hogy lehet ebből az öngerjesztő folyamatból, ördögi körből úgy kilépni, hogy ne is forraljuk fel a bolygót, ne is csináljunk belőle sivatagot, ne is kelljen lemondanunk a szabad(abb) mozgás lehetőségéről, de ne is kockáztassuk az életünket, ahányszor csak útra kelünk egy páncélozatlan járművel?
Eddig az összes technológiai újítás kapcsán bebizonyította az emberiség, hogy éretlen a változásra, és inkább visszaél, mintsem él az új lehetőségekkel. Ha holnap belejelentenének egy olyan találmányt, ami nullemisszió mellett tudná fedezni az emberiség energiaszükségletét (ezzel megadályozva a klímakatasztrófát és az összes kapcsolódó problémát), a holnaputáni hírek már arról szólnának, hogy háború kezdődött a birtoklásáért.
Lennénk páran, akik már leszállnánk erről a járatról. Hol van a gomb, amit ilyenkor meg kell nyomni?
__________________________________________
* A békák nem azért vannak a vizes aknában, mert nekik ott hosszútávon jó. A hőség, a szárazság elől gyakran oda húzódnak, de számukra ez egyirányú út, mert csapdába esnek, nem tudnak onnan kiszabadulni, és éhenpusztulnak. Ne öljük meg őket, inkább kesztyűben fogjuk meg és tegyük ki a szűrüket.
** „Bizonyítsd be, hogy nem tettem.”