Még egy nap, és már vége is lesz: kedden, augusztus 15-én este, vagy talán inkább szerdán hajnalban, az utolsó utáni italkimérés bezárásával és elbontásával véget ér az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, amely tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítottuk fel (s poroljuk le…), de folytatjuk is immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A Perspektívák a maga módján helyet és teret adott a párbeszédnek is: anyaországi, határon túli és úgynevezett „bevándorló”, vagyis a határon túli régiókból az anyaországba áttelepült magyar alkotók, művészek, előadók, közéleti személyiségek között. És jöttek sorban a nagy, nyári, szabadtéri (nemcsak zenei…) rendezvények: 83. Ünnepi Könyvhét (2012. június 7-11.), a soproni VOLT Fesztivál (2012. június 27-30.), a Sziget Fesztivál (2012. augusztus 5-13.) és így tovább… A könyvhét eseményeihez kapcsolódva június 24-én jelent meg a Szubjektív Értékek Alapítvány által üzemeltetett honlapon a Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát? című írásom, amelyben több, már hosszabb ideje az anyaországban élő délvidéki magyar szerzőnek a könyves szakma legnagyobb ünnepére akkor megjelent kötetét mutattam be.

 

In memoriam Pusztai János (1934-2014)

 

Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg 2012-ben a Balatonfüreden élő, de a múlt század kilencvenes éveiben még csókaiként megismert Tóbiás Krisztián kötete (Túliratok, zEtna, Zenta, 2012.), és a Budapesten letelepedett – s a Zentáig „visszanyúló” családi kötelékekkel büszkélkedő, de – nagyfényi születésű Bognár Antal regénye is (Tartozás, Napkút Kiadó, Budapest, 2012.). Ilyen megközelítésben tehát mindketten megfeleltek a Szubjektív Értékek Alapítvány – nemzetközi, összesen nyolc országot érintő, nyolc európai uniós államban párhuzamosan megvalósuló – programjában megjelölt célkitűzéseknek, illetve kritériumoknak, vagyis mindketten határon túli régiókból áttelepült, tehát a hivatalok packázásai értelmében „bevándorlónak” tekinthető alkotók: a Perspektívák honlapja pedig épp az ilyen körülmények között tevékenykedő embereknek kívánt teret, lehetőséget és elsősorban médiafelületet adni. A Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát? című dolgozatomban a Tartozásról készült ismertetőt, elemzést egy, a regényből vett részlettel zártam: „Isten lelke lebeg a vizek felett… Valahol azt olvasta Gabi, hogy a lebegés szó itt valamiféle rezgést fed. Neki speciel a beporzást megelőző mozzanatot vetíti elé profán módon a képzelete, a virág kelyhe fölött lebegő méhet. Bizonyosra vehető, hogy a teremtés bibliai jelenetét valamilyen hanghatás kíséri. Morajlás. Vagy talán zizegés, az apró szárnyak verdesése, lüktetés a halántékon. Percy Grainger, a híres ausztrál zongoraművész és zeneszerző, aki szívügyének tartotta az elitisztikus és spontán mindennapi népi zenélés és ének közötti szakadék áthidalását, azt jövendölte, hogy a jövő zenéje teljesen áttevődik a ritmusra, az ütősökre.

Egyébként Póka Jenő, a sebészorvos kiválóan kamarazenélt.

Mi olyan rettenetesen fontos az embernek a zenében, a zenélésben? Iszonyatos nagy felhajtás, cécó, hajcihő. Pompa, ünnepélyesség, nagy pénzek. Olcsó, mindennapi változataiban is hatalmas lelkesültség. Holott végső soron ez is csak egy haszontalan játék, időtöltés. Mint mondjuk a tenisz. Csak épp maguknak a hangoknak az ide-oda ütögetése.

Lehet, hogy észrevétlenül tényleg a szívünk metronómja diktál nekünk mindenben és örökké?

Mert a zene: rezgés. Együtt rezgés! Mindennek az együtt rezgése mindennel, valaminek valamivel.

Feltűnt egy együttes, Ancient Heart nevű. Énekesnője indonéz-fidzsi vérségű brit hivatásos katona apától, maláj anyától a németországi Münsterben született. Búgó hangjától Gabi nem tud szabadulni. »All good children need traveling shoes / Drive your problens from here…« Kiderült, hogy újabban már Magyarországon is forognak azok a slágerek, amelyeket a szabad világban felkapnak. »We just picked a little empty pie / For the fun that people had at night / Late at night don’t need hostility / Timid smile and forts too feee.«”

– Kedves hallgatóink, Tanita Tikaram dalával búcsúzunk most Önöktől, s talán nem árthat még, és nem okozhat különösebben fájdalmas galibát, ha végezetül még felsoroljuk itt Bognár Antal eddig megjelent kötetit: Textília (metanovellák, 1976), Esélyek könyve (regény, 1983), Eligazodni (holografikus novellák, 1984), Álmok a halálban (történelmi álregény, 1986; ezek jelentek meg még  a szerző áttelepülése előtt Vajdaságban), Boldog és szomorú történetünk (családregénynapló, 1994), Túlélők (kilenc történet, 1999), Levélnehezék (esszék, feljegyzések [1970–2001], 2001), Tartozás (regény, 2011).

 

„BAAR ŐSÚR jön, JÖN a Végtelen Időben, közben pedig változik”

 

Ebben az esztendőben jómagam a budapesti Püski Kiadónál megjelent VERSeny(v) című verseskötetemmel voltam érintett, és dedikáltam is a könyves műhely standjánál, a Vörösmarty téren. Wittner Máriával, Zsebők Csabával, Pusztai Jánossal (persze a névsor még hosszasan folytatható lenne…) ültünk a tűző napon, s csak egy napernyő árnyékában találtunk olykor menedéket. Perzselően napsütéses volt ugyanis a 2012-es Ünnepi Könyvhét. Pusztai Janival hosszan beszélgettünk, társalgásunkat csak egy-egy érdeklődő olvasó szakította félbe időnként. Neki akkor jelent meg az …Öregség című regényének első kötete, ugyancsak a Püskinél. Most meg, immár 2014-ben, szeptember 2-án arról értesültem a Magyar Írószövetség hírleveléből, hogy Pusztai János (1934-2014) néhány nappal korábban, augusztus 29-én elhunyt.

Az ekkor megküldött életrajzában foglalták össze azt is, hogy Pusztai Jani szülővárosában, Szatmárnémetiben végzett fémipari szakiskolát, s utána rövid időre a szatmári Dolgozó Nép szerkesztőségébe került (1952-53), onnan pedig (háromesztendei katonáskodás után…) a szatmári Unió gyárba – lakatosnak! 1953-ban már néhány versét közölte az Utunk és más lapok is, így nem véletlen, hogy 1957-ben a Bányavidéki Fáklyához hívták riporternek Nagybányára. 1964 őszén túlzott magyar nacionalizmus indokával elbocsátották, és politikai okokból többé nem kaphatott újságírói állást. (De azért figyeljük ezeknek a lapoknak a nevét? Már önmagában ez is árulkodó…) Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba – mondják most róla. Pászkán János néven közölte verseit, de 1964-től végleg áttért a prózára, ekkor vette fel a Pusztai János írói nevet. Igazi műfaja az önéletrajzi elemekre alapozott regény. Ösvény a világba (1965) című Forrás-kötete, amely a címadó önéletrajzi elbeszélésen kívül első kisregényét, a Meglesett életet is tartalmazta, robbanásszerűen hatott, a kritika elismeréssel fogadta, bírálói pedig ekkor észrevették, hogy mennyire igényes önmagával szemben, s azt is, hogy egyedül küzdött meg mondanivalójának művészi kifejezéséért. Illés szekerén című következő, 1969-ben megjelent regényének cselekménye az 1940-es évek végétől az ötvenes évekig terjedő időt fogta át.

 

Fényképek hiányában

 

Pusztai János ezek után is ütemesen dolgozott tovább, 1969 és 1981 között írta meg első trilógiáját, amelynek első kötete a Zsé birtoka, de ez a cenzúra miatt csak a második kötet, az A sereg után egy évvel, 1979-ben, jelenhetett meg. A harmadik kötet pedig, a Csapdában, már csak a rendszerváltás után. 1984-ben megjelent Futótűz című regényével egy újabb trilógiát kezdett el, a Tatárjárást. Pusztai, írástechnikáját tekintve, az előbbi regényeit folytatta ebben is: lenyűgöző stilisztikai veretességgel, árnyalatossággal, a középkori miniatűrökre és a pointilizmus vagy a konkrét divizionizmus egyéb képzőművészeti válfajaira egyaránt emlékeztető festői aprólékossággal – értékelte életművét Bertha Zoltán. A Futótűz megjelenését a Kriterion ellen foganatosított retorziók követték… A trilógia folytatása, a Hamu és a Parázs így már csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Ekkor azonban már készültek és részben kiadásra vártak (s a Helikonban közölt részletek révén ismertek is lettek…) az Önéletrajz kötetei. 1992 után Budapesten élt és alkotott. Itt írta meg a Nagy Álomkönyv hat kötetét és az Árpád háza című könyvét.

Pusztai János 1979-ben elnyerte a Pezsgő-díjat, 1978-ban, 1979-ben és 1998-ban pedig a Romániai Írószövetség prózadíját. 1990-ben a Mikes Kelemen Kör-díjával tüntették ki. Immár az idén történt, hogy a Magyar Írószövetség nyolcvanadik születésnapján, munkássága elismeréseként oklevéllel tüntette ki. A Román Televízió Magyar műsorszerkesztősége 1990-ben, a Duna Televízió 1994-ben készített róla portréfilmet. Vígh István festményen, Léta László grafikában, Tőrös Gábor plaketten örökítette meg arcvonásait. 2004-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét.

Ilyen alkalmakkor persze, mint amilyen a 2012-es könyvheti dedikálás is volt a Püski Kiadó standjánál, az ember nem gondol ilyesmivel, hiszen bárdolatlanság is volna az idős pályatárs közelgő halálát feltételezni. Így hát igazán jó közös fotókat sem készítettünk – ezt már csak most bánom, a halálhíréről értesülve –, s csak néhány elkapott félmozdulat, csak néhány teljesen előnytelen felvétel őrzi ezeknek a Vörösmarty téri pillanatoknak az emlékét a perzselő napsütésben. Pusztai Jani ekkor mesélt arról is, hogy az …Öregség című önéletrajzi trilógiájának második részében már én is szerepelek majd… Nos, hát augusztus 29-e óta már csak a hagyatékból derülhet ki, hogy valóban betartotta-e ezt az ígéretét.

Nyugodjék békében!!

 

Mi a csilpcsalpfüzikével vagyunk!

 

Hosszúra nyúlt beszélgetés volt ez. Egymást követtük ugyanis a Püski Kiadó könyvheti programjában, s én már odamentem Pusztai Jani dedikálására, ő pedig maradt az enyémre is… S ekkor meséltem neki arról is, hogy a néhány hét múlva kezdődő soproni VOLT Fesztiválra készülünk a családdal, mert a rendezvény rendszeres látogatói vagyunk. S 2012-ben nemcsak az óbudai Sziget Fesztivál, de a vele egyidős VOLT is húszéves jubileumát ünnepelte. A budapesti Szubjektív Értékek Alapítvány által üzemeltetett Perspektívák című honlapon – „A bevándorlók hangja az országos médiában” – 2012. július 2-án jelent meg a Mi a csilpcsalpfüzikével vagyunk! című tudósításom, összefoglalóm a soproni rendezvényről. Alcímnek ekkor azt írtan fel: „Nagyon szubjektív és a nagyon kötetlen feljegyzések a soproni VOLT Fesztiválról hazatérve, többek között Maszkuráról, a Budapesten élő és boldoguló erdélyi magyar srácról is”. Így tehát…

A VOLT-on voltunk a múlt héten – írtam akkor –, ezért nem foglalkoztunk semmi komoly dologgal, ellenben minden olyasmivel, ami valóban fontos. (És valójában fontosabb lenne akkor is, amikor komoly dolgokkal foglalkozunk…) Például a csilpcsalpfüzikével is, akinek az utóköltését esetleg megzavarhattuk volna, de róla majd később… s addig is: bocsika!

Kétszáztíz kilométert vezettem ma a hőségben – és ebből csak százhuszonnégyet autópályán, a többit közúton, kis falvakon áthaladva kellett megtenni, így hát jelentősen lassabban is egyben –, kocsim gyárilag telepített klímaberendezése pedig nagyjából az ablak leeresztéséből, s az ezzel keltett kereszthuzatból áll. Ami egyrészt leviszi az ember fejét, és mellékhatásként fejfájással fenyeget, másrészt pedig nem is hűsít igazán, mert a huzatos forró levegő sem más, csakis és kizárólag forró levegő. Úgy tanultuk annak idején még az általános iskolában, hogy a százfokos víznek a párája is százfokos… Az én olvasatomban pedig ebből adódik az is, hogy az árnyékban harmincnyolc Celsius-fokos nappali középhőmérsékletnek a huzata is harmincnyolc fokos. Az ablak lehúzása tehát csak látszólag segített (volna) rajtunk… Jóféle pótcselekvés volt ez a maga tökéletes kiteljesedésében. A gyakorlatban azonban mind az öten odakozmáltunk az autóhoz… „Nehéz most megszólalni…

A VOLTot követő vasárnapon évek óta ezzel kezdjük a búcsúüzenetünket. És minden évben pontosan így is érezzük…

Túl vagyunk 5, napsütéses fesztiválnapon.

Ha kíváncsiak vagytok rá, mi tett minket igazán boldoggá, szívesen eláruljuk: semmihez sem hasonlítható öröm VOLT látni a boldogságot az arcotokon… Ezért érdemes 360 napon át dolgozni…

Reméljük, épségben hazaértetek. Hiányozni fogtok!

Találkozunk 1 év múlva – UGYANITT!

WE LOVE VOLT!” – jegyezte fel a Facebookon Fülöp Zoltán és Lobenwein Norbert, a VOLT Fesztivál két alapítója, főszervezője, „házigazdája” – idáig jutottam hát a Perspektívák oldalain megjelent cikkemben. (Az írás teljes terjedelmében továbbra is elérhető a http://perspektivak.blog.hu/2012/07/02/mi_a_csilpcsalpfuzikevel_vagyunk internetes címen, ajánlom hát – addig is! – mindenkinek szíves figyelmébe…)

 

Mi a csilpcsalpfüzikével vagyunk!

Nagyon szubjektív és a nagyon kötetlen feljegyzések a soproni VOLT Fesztiválról hazatérve, többek között Maszkuráról, a Budapesten élő és boldoguló erdélyi magyar srácról is A VOLT-on voltunk a múlt héten, ezért nem foglalkoztunk semmi komoly dologgal, ellenben minden olyasmivel, ami valóban fontos. (És valójában fontosabb lenne akkor is, amikor komoly dolgokkal foglalkozunk…)

 

Így hát a folytatás is innen remélhető…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2014. szeptember 15-i számában