Nem véletlenül akadt meg a szemem a szlovákiai Grendel Lajos a Szabadság szomorúsága (2002) című kötetének egyik mondatán. Barátja rábeszélésére budapesti tartózkodását meghosszabbítva jól esett hallani, hogy körülötte mindenki anyanyelvén beszél.
A mondat azért keltette fel a figyelmemet, mert a Wittgenstein szövőszéke című naplójegyzetemben nekem is hasonló élményben volt részem Budapesten. 1992-es naplójegyzeteim tanúsága szerint engem az anyanyelvű gyerekzsivaj lepett meg, hiszen csak családi vagy a szűk baráti körben szokott ahhoz a fülem, az utcákon és a tereken nem találkoztam vele. Az is meglepett, hogy a Patyolatban magyarul írták ki a számlát, a telefonon is csak magyarul kerestek.
„Természetesnek tartottam, hogy magyar vagyok, és soha többé nem lehetek más. Megszoktam, hogy mindenütt átutazó vagyok, s a kinőt bensőségesség iránti nosztalgián kívül nem éreztem nagyobb megrendülést szülővárosomban sem, mint akármelyik romos ferencvárosi bérház körfolyosóján”, folytatja Grendel.
Különös együttérzéssel olvastam Gendel sorait, hiszen azokban az időkben, de azóta is, hol jobban, hol kevésbé a senkiföldjére tartó átutazónak neveztem magam.
„Amikor csak átkelek a határon, tekintetem a senki földjére téved. Ott lenne a helyem. Nem sikerült. Merjem-e kívánni, hogy oda temessenek és síromra egy határkarót helyezzenek”, jegyeztem fel a naplójegyzetekben.
Grendel prózáját csak azértis olvasgatom, mert úgy érzem eléggé megfeledkeztek róla, amin nincs mit csodálkozni, mert a határon túli magyar írók nehezen sorolhatók egyik vagy a másik uralkodó magyar kánonba, ami azzal jár, hogy gyorsan megfeledkeznek róluk, legfeljebb azt jegyzik meg, hogy érdekes dolgokat irt a felvidéki emberről, tehát afféle magyar idegenszerűséget képviselnek.
A nagy emberi sorskérdésekről magyarul állítólag csak Budapesten írnak. A kisebbségieknek maradnak a helyi színek. Egészen pontosan: a budapesti helyi szín egyetemes, s kisebbségi pedig partikuláris.