Ahogyan arról szeptember 12-én a magyar nyelvű hírportálok közül elsőként a világon beszámoltunk, a magyarkanizsai Nagy Szebasztián aranyérmes lett a belgrádi birkózó világbajnokságon, miután a döntőben legyőzte a – szakértők szerint esélyesebb – grúz Leri Abuladzét. A szabadkai Spartacus és a szerb válogatott versenyzője Sztojan Dobrev és Vojislav Trajković kezei alatt készült fel a megmérettetésre, amelyen pályafutása legnagyobb sikerét érte el.

Három évvel ezelőtt készítettem egy interjút a Családi Körbe édesapáddal, aki akkor, mint egy élsportoló szülő válaszolta meg a kérdéseimet a 2019-es Újvidéken megrendezett Európa-bajnokságon elért eredményed után, ahol a 23 éven aluliak között ezüstérmet szereztél. Azt is kérdezhetném, hogy mi történt veled azóta, honnan hová jutottál, de azt hiszem, most sokkal jobban érdekel, hogy vagy?

Az egy nagyon jó interjú lett! Huh! Nem tudom, hogy hogy vagyok. Fura… nagyon fura most minden.

Megkérdezte tőled egyáltalán valaki az elmúlt napokban azt, hogy mégis hogy vagy?

Nem, a legtöbb embert körülöttem eddig inkább csak az érdekelte, hogy milyen érzés világbajnoknak lenni, viszont erre a kérdésre még magam sem tudtam választ adni, hiszen fogalmam sincs, nem tudok még ezzel a helyzettel mit kezdeni. Többen mondták ennek hallatán, hogy »hát akkor nem is örülök igazán«, pedig örülök, csak időre van szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam, ami történt.

Mások öröme, elismerése tudatosult már benned? Gondolok itt elősorban a szüleidre, a barátnődre és az edzőidre.

Igen, az, hogy mindenki sír körülöttem, tudom, hogy jót jelent. Azért sírnak, mert örülnek és ez nagyon jó érzés.

A három évvel ezelőtti interjúban az is szóba került, hogy kinek, milyen elvárásai vannak veled szemben a sport terén. Ez az elvárás az elmúlt három évben fokozódott, még magasabbra tették a lécet? Esetleg ez volt az, ami az elmúlt napokban az elért eredményedhez hozzásegített?

Ez az elvárás már gyermekkoromban jelen volt és azóta is végig kíséri a mindennapjaimat. Nemcsak az édesapám, hanem az edzőm, Újhelyi László, azaz mindenki „Laci bácsija” is mindig, minden egyes edzésen azt szajkózta, hogy tegyem oda magam, mert belőlem egyszer világbajnok lesz. Biztosan, hogy hozzásegített.

A tehetség mellett a szerencse mennyire játszott közre az elért eredményekben?

Az elmúlt két évben nagyon sokszor, sok helyzetben volt szerencsém. Bár a koronavírus-járvány miatt az utolsó U23-as korosztályban töltött évemben, azaz 2020-ban nem tudtam szőnyegre lépni, ami akár visszaesést is eredményezhetett volna, de nem ez történt. Sőt, már az első, felnőtt kategóriában birkózott tornáról is éremmel tértem haza. Úgy, ahogyan, azóta az ezt követő szinte valamennyi felnőtt versenyemről. Az elmúlt másfél évben sokszor állhattam a dobogó tetején, ami szerintem nagyon nagy szerencse. Kivéve a 2021-es norvég világbajnokságot, ahol hetedik lettem és a 2022-es Európa-bajnokságot, ahol ötödik – de számomra ezek is sikernek számítottak. A Belgrádban megrendezett világbajnokságon viszont már meg sem fordult a fejemben, hogy érem nélkül zárom a tornát.

Világbajnok akartál lenni?

Igen, és tudtam, hogy képes vagyok mindenkit megverni, viszont erről senkinek sem beszéltem, pedig többen kérdezték, hogy milyen célt tűztem ki magam elé…

Ahhoz, hogy ez összejöjjön nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is nagyon fel kellett készülnöd.

Ez így van. Fizikálisan és mentálisan egyaránt nehéz volt, ugyanis nagyon sokat kellett fogynom ahhoz, hogy a 63 kilogrammosok között indulni tudjak. Mondanom sem kell, hogy a diéta és a rengeteg edzés mellett mennyit jelentett, hogy a körülöttem lévők hittek bennem. Ennek köszönhetem, hogy ennyire egyben tudtam maradni. Egyedül az elődöntő után a lassan múló idővel nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam aludni, nem kötött le a tévénézés, az internetezés, gyakorlatilag semmi, amivel ténylegesen múlhatott volna ez a bizonyos idő, amíg újra szőnyegre lépek.

Mi jön most?

Meg kell emésztenem a történteket. Utána szeretnék egy néhány hónapig mindenféle elvárás és nyomás nélkül edzeni, nem gondolni arra, hogy mi lesz a következő lépés, melyik lesz a következő verseny. Meg szeretném tapasztalni, hogy milyen érzés edzésre, világbajnokként járni.

Az olimpián való részvétel szerepel-e ezekben a bizonyos következő lépések egyikében?

Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent az, hogy olimpia… most már viszont pontosan tudom, hogy a világbajnoki aranynál már csak egy érem csillog fényesebben, az pedig az olimpiai aranyérem. Ez pedig kétségkívül mozgatja a fantáziámat, annak ellenére, hogy tudom, hogy van egy Nemes Máténk és Ali Arsalanunk, akik szinte biztos, hogy versenybe szállnak a 2024-es olimpián való indulásért. Hármunk közül akármelyikünk is lép szőnyegre Párizsban, a legjobbat fogom kívánni neki.

Rájuk ezek szerint nem úgy tekintesz, mint konkurensekre?

Abszolút nem! Ők példaképek, ahogyan Nemes Viktor és Davor Štefanek is. Sőt, már-már rájuk is edzőként tekintek, ők is, mint ahogyan az egykori és jelenlegi edzőim Fábián Ákos, Újhelyi Sándor, Slejher László vagy Sreten Damjanović mindig tudnak valami újat mondani, mutatni.

Mit szóltál, amikor megláttad, hogy pénteken 17 órától fogadást szerveznek a tiszteletedre Kanizsán a városháza előtti téren?

Nagyon meghatódtam… jó érzés, hogy azt a kis kanizsai gyereket, aki nem olyan egyszerű körülmények között nevelkedett, ennek ellenére elindult egy rögös, kihívásokkal teli úton, amiről azt sem tudta igazából, hogy az milyen lesz, ma Belgrádból világbajnokként várják haza. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy vannak olyanok, akik fotózkodni, beszélgetni akarnak majd velem, vagy csak megnézni, gratulálni, úgyhogy izgulok…