(Ez a szöveg nem szület(het)ett volna meg, ha nincs Pásztor István ünnepi beszéde 2022. október 23-án).

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt itthon és elvándorolva ünneplő Közösség!

Fogalmam nincs hány áldozata volt 2022-ig a több mint tíz éve tartó szerbiai, anyaországi és a vajdasági nemzeti közösségünkben tapasztalható diktatúráknak, ami biztos, sokkal több mint az 1956-os forradalom és szabadságharccal kapcsolatos statisztikai adatokban kimutattak.

Minden történelmi esemény kapcsán, de a hétköznapok szintjén is sokat beszélünk a számokról – hiszen viszonyítási alap, ezért furcsa hogy az elmúlt évek adataiban fellelhető áldozatok mindegyikét a COVID–19 világjárvány számlájára írják, pedig fontos lenne a számok valós struktúráját, mivel azok mögött „életképes” közösségnek is kellene lenni, így még az is oka lehet az elhallgatásnak, hogy megrázó keménységgel és egyértelműséggel megmutatnák közösségünk valós valóságot (durvábban: eltűnésének kezdetét).

2007-ben megjelent egy tanulmány, amely az 1956-os kivándorlás népességi hatásaival foglalkozik, tudjuk mindnyájan, de arról miért is hallgatnak az „illetékesek”, hogy a Vajdaságban álló nemzeti közösségünk tagjai közül hányan vették kezükbe a vándorbotot, hogy elmeneküljenek a jelenlegi diktatúrák és diktátorok elől?

Igaz, a kommunista diktatúrának csakúgy, mint a liberális diktatúrának rövidtávú célja a megfélemlítés, középtávú célja az átalakítás, hosszútávú célja pedig a nemzet feletti uralom teljes átvétele, de arról senki sem beszél, hogy az illiberális diktatúrának van-e rövid vagy hosszútávú célja, pedig a gyakorlatban egyértelmű, minden eszközzel el akarják törölni az egyén mindennemű autonómiáját, a magasztos nemzeti cél mögé bújtatott egyéni érdekek – amit csak a kiváltságos, „sógor, koma, jóbarát” csoportba tartozók élvezhetnek – érvényesítését, a polgárnak pedig nem marad más, mint az engedelmességhez való joga.

A statisztikák és számok a nemzeti közösségünk életében nem pusztán statisztikák és számok, hanem fájdalommal és erővel teli kapaszkodó, viszonyítási alap, a hiányban is a jelenlét – Faludy György Párizsban írta, de a környékünkről, azaz a Vajdaság bármely településéről Németországba, Ausztriába, Svájcba, Svédországba, az USA-ba, Kanadába vagy még ki tudja a világ mely szegletébe távozott több tízezer magyar elmondhatja e szavakat, egyedül az ezerkilencszázötvenhatatot kell helyettesíteniük az eltávozásuk évével:

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán

Az ifjúságtól mind visszakapom,

És otthon, a sötét előszobákban

kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,

nem múlt vagy nékem, nem történelem,

de húsom-vérem, lényem egy darabja,

szívem, gerincem.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt itthon és elvándorolva ünneplő Közösség!

Nem véletlen, nálunk jelenleg minden szervezett megemlékezésen, ünnepségen, rendezvényen – még az, hogy az ’56-oson is – az eltávozóink hazaszóló üzenetei gyakorolják a legerősebb érzelmi hatást. A hiány fájdalma.

Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban másik két költőtől, Márai Sándortól és Illyés Gyulától is idézzek egy-egy versrészletet:

… Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk

Por és hamu vagyunk

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.

Össze tudod még rakni a Margitszigetet? …

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak…

(Márai Sándor: Halotti beszéd – részlet)

Hol a zsarnokság van,

ott zsarnokság van,

…

abban, ahogy a „halló”

közben – érzed – a kagyló

csöndjén keresztül

figyel egy idegen fül;

…

mert zsarnokság van

nemcsak a talpra álltan

harsogott éljenekben,

hurráhkban, énekekben,

az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,…

(Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokágról – részletek)

Mindez igaz 1956-ra, de a mai életünkre is, hiába „szúrja” valakinek a szemét a Margitszigetet, mert helyébe – tetszés szerint be lehet illeszteni távozottakban örök emlékként megmaradottakat, az aracsi romtemplomot, a magyarkanizsai Barátok Kútját, az oromhegyesi Csákó-halmot, de még a doroszlai Kegytemplomot, sőt sok minden mást is.

A családokban bekövetkezett rombolás átélésével értjük meg a szabadság hiányának elviselhetetlenségét és az áldozatvállalás magasztosságát, mert miként lehet másképpen értékelni az egy családon belüli Orbán imádatot és –utálatot (ismét lehet cserét eszközölni, azaz Orbán helyére azt írni: Vučić vagy Pásztor), azok semmiképpen sem „családbarátságnak” tekinthetők, ezért meglelhetjük még a szabadság hiányának okozóit is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt itthon és elvándorolva ünneplő Közösség!

A nemzet ünnepei nem csak az emlékezésre adnak lehetőséget, hanem leckét is feladnak: jól értjük-e, egyáltalán értjük-e a jelen történéseit? Van, aki elítéli Oroszországot és Putyint Ukrajna lerohanása miatt, de van olyan is, aki csöndben van, miközben isteníti az orosz diktátort, közben pedig megfeledkezik, hogy 1956-ban volt még november 4. is, pedig a hasonlatosság egyértelmű. Azt szorgalmazza, kössenek már békét és ne tegyenek semmit az agresszor ellen, de ugyanezért elítéli a nyugat 1956-os tétlenségét!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt itthon és elvándorolva ünneplő Közösség!

Akik maradnak, azoknak ki kell bírni. Hinni kell, összeszorított foggal dolgozni, őrizni azok hiányát, akik elmentek. De vajon el kell-e fogadni az illiberális diktatúra valóságát csak azért, mert azt hirdetik: csak így tarthatjuk meg a nemzetet, a közösséget. Még úgy is „verik a díszlépést”: el fog érkezni annak az ideje, amikor megfordul a trend, sokan, egyre többen azok közül, akik másutt keresték a boldogulást, vissza fognak jönni! Mondják, ez a folyamat elindult, de mindezt ki veszi be, amikor a gyakorlat egészen más, az idén is legkevesebb 50-60.0000 fiatal hagyta el Szerbiát. Találgassunk: Közülük hány a magyar nemzetiségű?

Számomra ’56 nem ugyanazt üzeni, mit azoknak, akik görcsösen ragaszkodnak a pozíciójukhoz és a foteljeikhez (na meg a juttatásaikhoz, a Júdás-pénzhez) és ez így szól:

… Legyünk nagyok, amint illik

Mihozzánk,

Hogy az isten gyönyörködve

Nézzen ránk,

S örömében mindenható

Kezével

Fejeinkre örök áldást

Tetézzen…

(Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak… – részlet, aki ismeri a verset, képzelje ez elé az első versszakot, akkor lesz értelme a leírtaknak)

Isten éltesse az egyének szabadságát, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!

A kilencvenkilenc százalékban VMSZ-tagokból álló hallgatóság (Fotó: Pásztor Bálint/Facebook)