A múlt hét mérsékelt, az ellenzékkel is meglepő kompromisszumra hajló Donald Trumpja után a világ ismét a valódi mantra-mágus „Amerika mindenek előtt” retorikáját hallgathatta kedden reggel New Yorkban az ENSZ-közgyűlés idei ülésszakának legfontosabb napján. A negédes mézesmadzag és a dölyfös furkósbot bunkósított keverékének mélységesen trumpi retorikáját nyilván csak Nyikita Szergejevics Hruscsov félcipős hadonászása vagy Jasszer Arafat oldalpisztolyos perszónája képes überelni a világszervezet történetében.
A háromnegyed órás beszéd hangulatát és a fagyos fogadtatást kiválóan jellemzi két egészen kivételes mozzanat. Az egyik fő demonstrátora nem is Trump volt, hanem saját kabinetfőnöke, John Kelly ex-tábornok, aki tenyerébe temette arcát, amikor főnöke az észak-koreai „romlott rezsimről” értekezve leszögezte:
Trump kabinetfőnöke „inkább nem néz oda”. Az előtérben Melania Trump szenvtelen arccal hallgatja férje debütálását az ENSZ-közgyűlésen (Fotó: AP)
„Az Egyesült Államok ereje és türelme hatalmas, de ha arra kényszerítik, hogy megvédje magát vagy szövetségeseit, akkor nem marad más választásunk, mint hogy totálisan megsemmisítsük Észak-Koreát. A Rakétaember öngyilkos küldetést hajszol saját maga és rezsimje számára.”
Természetesen senki nem vitatja, hogy Kim Dzsongun kommunistának becézett fasiszta diktatúrája nem érdemel semmilyen rokonszenvet. De a világszervezetet mégsem arra találták ki, hogy a tagállamok vezetői egymás megsemmisítéséről handabandázzanak.
Trump második „harci mémje” akkor keletkezett, amikor másik kedvenc ellenségéről, Irán „halált és pusztítást terjesztő, korrupt diktatúrájáról” értekezett és a Barack Obama által összehozott atommentesítő egyezséget becsmérelte:
„Nem hagyhatjuk, hogy egy gyilkos rezsim destabilizálja [a régiót], miközben veszélyes rakétákat épít, és nem tarthatunk be egy olyan egyezményt, amely védelmet nyújt egy esetleges nukleáris program kiépítéséhez. [Taps] Az iráni alku az Egyesült Államok történetének egyik legrosszabb és legegyoldalúbb egyezsége. Őszintén szólva az alku szégyenbe hozta az Egyesült Államokat, és nem hiszem, hogy ki lett mondva az utolsó szó – nekem elhihetik.”
A Trumpot ismerők ezt nyomban el is hitték, különösen Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök, aki a karzatról egyszemélyes tapsviharban tört ki a fenti idézet közepén – amit a Fehér Ház honlapján a beszéd átirata is híven megörökített, mellőzve persze az egyéni „ováció” természetét.
A közel hétszáz milliárd dollárra emelt hadi költségvetéssel kérkedő amerikai elnök odacsapott még néhány, neki nem tetsző rezsimnek, sokatmondóan megállapítva, hogy a világ „jelentős részei viszályba vesznek, sőt valójában a pokolba tartanak”. Miután Szíriával gyorsan végzett, Afganisztán esetében pedig bejelentette az ottani háború korlátlanná tételét, Trump lecsapott Kubára és megígérte, hogy nem szüntetik meg a szankciókat. Latin-amerikai terveinek középpontjában azonban Venezuela „brutális rezsimjének” megsemmisítése áll, ahol „nem az a probléma, hogy rosszul valósították meg a szocializmust, hanem az, hogy nagyon is hűségesen vezették azt be. [Szórványos taps]” Trump nyilvánvalóan behatóan tanulmányozta az utóbbi időben a szocializmus elméletét.
„Szocializmus”-ellenes kirohanása után az amerikai elnök menten belerohant beszédének legnagyobb ellentmondásába. Számos olyan neves államfő-kollégája lesz majd Pekingtől Phenjanig, Moszkvától Havannáig, Kijevtől Caracasig, Budapesttől Bukarestig vagy éppen Belgrádtól Pristináig, akik még sokáig hivatkozni fognak Trump „szuverenitás-elméletére”: az elnök ugyanis 42 perc alatt 21-szer, vagyis kétpercenként(!) ismételgette a szuverenitás szót, különösen a következő triászba ágyazva:
„Az Egyesült Államok mindig is azok közé a leghatalmasabb erők közé tartozott, amelyek a világ történetében a jóért küzdöttek, a szuverenitás, a biztonság és a jólét legnagyobb védelmezői voltak.”
Az ellentmondás abban van, hogy Trump éppen a szuverenitás nevében szólította fel a világ országait Venezuela, Irán és Észak-Korea „elintézésére”. Újonc politikusként ő arra persze nem emlékszik, hogy a szuverenitást mint kifogást éppen a Szovjetunió és Kína használta leggyakrabban a világszervezetben a nyugati beleszólás és beavatkozás elleni harcában. De így, 21-szer elmantrázva nyilván Kim Dzsongunnak és Nicolás Madurónak is jól jön majd.
A fent említett mézesmadzagot is a szuverenitás halmozott hangsúlyozása jelentheti a Trump-beszédet mérvadóként megélő, a demokratizációtól rettegő rezsimek számára. Az egyetlen, szórványosnál nagyobb tapsot ugyanis a következő trumpi „ars politica” érdemelte ki az ENSZ-közgyűlés üléstermében:
„Az Egyesült Államok elnökeként mindig Amerikát fogom az első helyre tenni, mint ahogy önök is, hazájuk vezetőjeként mindig és mindenkor saját országukat fogják, ahogy kell, az első helyre rakni.”
Trump azt is megállapította, hogy „a nemzetállam marad az emberi életkörülmények felemelésének legjobb eszköze” – és rögtön utána hozzátette, hogy Amerikát többé senki nem használhatja ki egyoldalú előnyszerzésre. Ami csak azért érdekes, mert azok, akik Trumppal együtt az általa ismét többszörösen becsmérelt elődpolitikát vádolták Amerika „egyoldalú előnyszerzésével”, azok most láthatják – pontosabban láthatnák, ha akarnák –, hogy melyik amerikai elnök próbálta valójában a világ barátjává tenni az Egyesült Államokat: Donald Trump-e, aki dörgedelmes belépővel debütált az ENSZ-ben, vagy Barack Obama, aki nyolc évvel ezelőtt alázattal viselt hatalomról beszélt és bátor kollektív fellépést kínált a világ többi részének az igazságosság és a jólét érdekében.
