…nem fáj fejem. Ugye, milyen egyszerű ezt így leírni, elolvasni, kimondani? És nem mellékesen így cselekedni kényelmes is, mivel nem konfrontálódik senkivel sem az ember. Alkalmazzák is egyre többen: egyre nő azok száma, akik többször meggondolják, szóvá tegyék-e az igazságtalanságot, a szemük előtt zajló, az erkölcsi normákkal szembemenő dolgokat, a közpénztékozlást.
Beleolvasva a másik két vajdasági magyar nyelvű nyomtatott lapba, az embernek az az érzése, hogy a tartományban élő kisebbség élete maga a Kánaán: sikeres cégek, fejlődő oktatás, megújuló egészségügyi intézmények, erős politikai érdekképviselet. Többször is megfordult a fejemben, hogy azok a kollégák, akik ezeket írják és szerkesztik, hogyan tudnak elszámolni a munkásságukkal, hiszen ők is ugyanitt élnek, látják a problémát, ha orvoshoz kell menni, tapasztalják az oktatás minőségének rohamos romlását. Persze, tudom, ezt várja el tőlük a hatalom, ennek köszönhetik, hogy van munkájuk, és, ugye, az örök mantra: el kell tartani a családot, fel kell nevelni a gyerekeket, el kell jutni a nyugdíjas évekig. Mondják ezt úgy, mintha azoknak, akik vállalták a máz megkapargatását, a kellemetlen kérdések feltevését, egyszóval a valódi újságírást, nem lennének gyermekeik, az idősebbek nem számolnák, hány évük maradt még a nyugdíjig.
Tényleg sikersztori, hogy 2012-ben 628 ezer bejegyzett gazdaság szerepelt a nyilvántartásban, 2018-ra ez a szám 62 ezerrel csökkent, és eddig mindössze mintegy 200 ezer regisztrálta magát az eAgrar portálon? Vagy az, hogy semmilyen előrelépésről nem számoltak be a választott politikusok a cirill nyelvű és szerb zászlóba öltöztetett településnevek kiírásával kapcsolatban?
Persze biztos akad olyan, aki ezekre a kérdésekre azzal vágna vissza, hogy olyan szólásunk is van, amely szerint hallgatni arany. Így igaz, ezt nem is lehet tagadni, mégis úgy gondolom, hogy aki tisztában van a problémákkal, és hallgat ezekről, annak tudnia kell, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma.
