Messziről látszó templomtorony, színesre festett parasztházak, ráncosodó kezek, mosolygós arcok, díszes népviseletek, mintás fejkendők, kemény kalapok, na meg a mákosrétes – Kupuszina ezer arca Görbeország tükrén keresztül. Mohos Zsófiával, a Highlights of Hungary közönségdíjasával beszélgettünk.
Mohos Zsófia jónéhány éve a fényképezőgépén keresztül igyekszik megmutatni mindazt az értéket, amelyet többek között dédmamáink, nagymamáink és anyáink is igyekeznek örökségül ránk hagyni. A Budapestről származó lány először Palócföld kincseit kapta lencsevégre, majd egy pályázatnak köszönhetően, három évvel ezelőtt a Vajdaság is a látószögébe került. Néhány napja a Kupuszinán és Rimócon megörökített pillanatokért Highlights of Hungary közönségdíjban részesült.
Honnan ered a múlt iránti kíváncsiságod?
– Anyukám régész, a nagymamám pedig restaurátor volt, így aztán nálunk a múlt, a hagyományok és az értékek tisztelete, megőrzése és ápolása nem volt kérdés. Gyerekként nagyon sok időt töltöttem a nagymamámnál Kisecseten, ahol meríthettem az igazi falusi életből. Szinte minden háznál volt jószág, az asszonyok egy része előszeretettel hordott fejkendőt, a férfiak kalapot. A vasárnap ünnep volt, az idősebb nénik viseletben jelentek meg a szentmisén, a bácsik pedig öltönyben és fehér ingben foglaltak helyet. Aztán mire tizenéves lettem, a falu majdnem kiüresedett, én viszont meg szerettem volna örökíteni mindazt, ami a gyerekkoromat igazivá tette. 2014-ben, néhány héttel mielőtt a gyógytornász diplomámat megszereztem, befejeztem a fotográfus képzést, minek köszönhetően egy csodálatos utazás vette kezdetét.
A 96 éves János bácsi (Fotó: Mohos Zsófia)
Kisecset után aztán sok, hasonlóan pici kis faluban sikerült ilyesfajta értéket megörökíteni.
– Így van, elsősorban Palócföldet céloztam meg, hiszen oda kötődtem a nagymamámnál eltöltött nyarak miatt. Végül egy egész fotókönyv készült ezekből a képekből, Görbeország címen, amelyek elsősorban népviseletben lévő asszonyokat ábrázolnak.
Hogyan jutottál el a Vajdaságba?
– Megpályáztam a Magyar Művészeti Akadémia egyik pályázatát, amit sikeresen el is nyertem, s ennek köszönhetően lehetőségem nyílt a Vajdaságba is eljutni, ezzel együtt pedig a komfortzónámon kívülre kerülni, ugyanis azelőtt sosem jártam még ott. Olyan települést kerestem, ahol az időseknek fontosak a hagyományok, valamint ahol a fiatalok mindezt tovább is viszik. Így esett a választás Kupuszinára és Rimócra, amelyeket a palóc identitás még ma is egy kicsit összeköt.
Mi volt az első benyomásod Kupuszináról?
– Be kell vallanom, hogy egy kicsit tartottam attól, hogy mi vár majd rám a Vajdaságban, sok mindent hallani, köztudott, hogy a mai napig rengeteg a tévhit és az anyaországik jó része nem is ismeri ezt a területet úgy igazán, mint, ahogyan én sem ismertem. Az első azonban, amivel találkoztam az a végtelen vendégszeretet és kedvesség volt és ez nagyon megragadott. Három évvel később, azaz ma már elmondhatom, hogy olyan, mintha hazajárnék. Már nincs olyan, hogy Kupuszinán ne szólítana le valaki az utcán, hiszen annyian ismernek – és ez fantasztikus érzés. Mindemellett lenyűgöz az is, hogy az a sokféle nemzetiségű ember – szerbek, horvátok, szlovákok, magyarok – mennyire jól működnek együtt, és a kultúrájuk milyen jól megfér egymás mellett. Míg a Magyarországon élő, különböző nemzetiségű emberek sokkal inkább beolvadtak a magyar masszába, addig a Vajdaságban ez másképp működik.
Ki segített felderíteni a falut, hogyan sikerült elkészíteni az első képeket?
– Toldi István, mesemondó segített megismerni a falut és az ott élőket. Az első Kupuszinán töltött hétvégén István körbevezetett és mindenkinek, akinek csak tudott bemutatott, Dubacz Éva még mákosrétest is sütött a tiszteletemre, természetesen népviseletbe öltözve. Aztán, ahogy időről-időre visszatértem, egyre több időt töltöttem a faluban egyedül. Sétáltam, nézelődtem, kérdezősködtem, igyekeztem felfedezni a terepet. Általában az első találkozások alkalmával nem készítek fotókat, csak beszélgetek, ismerkedek, nem volt ez másként Kupuszinán sem. Hiszek abban, hogy egy kép sokkal többet mond akkor, ha a fotós már kiismerte az alanyt.
Maris néni szekrénye (Fotó: Mohos Zsófia)
Mi a következő vajdasági állomás?
– Ahogy említettem is, lenyűgözött a nemzetiségi sokszínűség, és Ruppa Emil segítségével eljutottam Bácsújfaluba (Selenča) és Monostorszegre (Bački Monoštor) is fotózni.
Továbbra is a népviseletekre szeretnél koncentrálni?
– Igen, elsősorban a viseletek és azok az emberek érdekelnek, akik ezeket hordják, akiknek ez még most, 2023-ban is fontos, de természetesen a táj, a környezet és gyakran a tárgyak is sokat mesélnek, így akadnak helyzetek, amikor azokat is megörökítem. Sőt, azt gondolom, hogy a változásokat is érdemes dokumentálni – ilyenek például a felújított parasztházak. Szeretném, ha azok, akik megnézik majd ezeket a képeket 100 év múlva, lássák azt, hogy mi is volt a helyzet ebben az időben arrafelé.
Milyen hozadéka lesz/van ennek a pályázatnak?
– Augusztusban ér véget a projekt, ami három évig tartott és, amelynek a hozadéka egy könyv lesz. December óta dolgozom rajta, nagyon sok képet készítettem ebben az időszakban, így az utómunka is hosszú időt vesz igénybe. Az első és legnehezebb lépés azonban kétségkívül a szempontok meghatározása volt, amelyek alapján elkezdtem a képeket leválogatni.
Mikor mutatod be a könyvet?
– Szeptemberben terveztem bemutatni a könyvet Kupuszinán, ahol a fotóimból ezt megelőzően, július végén, a búcsú napján egy kiállítás is nyílik majd, amit már nagyon várok. Szeretnék az ott élőknek visszaadni valamit abból a szeretetből és kedvességből, amit az elmúlt három évben tőlük kaptam.
A Highlights of Hungary díjátadója (Fotó: Facebook)
Szeretném, ha ejtenénk néhány szót arról az elismerésről, amelyet néhány napja kaptál, a Kupuszinán és Rimócon készült képekért. Jól gondolom, hogy a Highlights of Hungary közönségdíj, éppen azért, mert a közönségen múlik, hogy kihez kerül, egy sokkal nagyobb és fontosabb elismerés?
– Abszolút, amit viszont érdemes tudni erről a díjról, – még mielőtt a kérdésre válaszolnék – az, hogy ez egy nonprofit kezdeményezés, amely évente, kategóriák nélkül díjazza a legkiválóbb magyar kreatív teljesítményeket. Célja, hogy a kiválóság, a hazaszeretet és a cselekvő lokálpatriotizmus értékei mentén évente elismerje, és széles körben megismertesse a leginspirálóbb történeteket, valamint közösséget szervezzen azok alkotói és alakítói köré. Éppen ezért különösen megtisztelő, hogy idén nekem ítélték oda ezt a díjat. Bár azt gondolom, hogy ez a díj nem is az enyém, hanem azoké, akik az elmúlt években segítettek nekem abban, hogy a Görbeország életre tudjon kelni és sok-sok emberhez el tudjon jutni.
