Június harmadik vasárnapján az apákat ünnepeltük, ugyanis az idén június 18-ra esett az apák napja. Oly keveset szólunk róluk, pedig szerepük ugyanolyan jelentős, mint az édesanyáké. Különleges embereket kérdeztünk arról, mit jelent számukra, hogy édesapák lehetnek. Újságíró, etnológus, fotóriporter mesél az apaságról.
Dormán László fotóriporter, fotóművész:
– Te annak örömére születtél meg, hogy ismét magyarok vagyunk – mondta már felnőtt koromban édesanyám. Csakhogy 1944. november 2-án, halottak napján, amikor a világra jöttem, már bent voltak a szülőfalumban az oroszok, s velük együtt jött az új jugoszláv hatalom is. Ettől függetlenül a falunkban, néhány rendőrön kívül, továbbra is mindenki magyarul beszélt.
Az én gyermekeimnek, olyan értelemben, hogy szülőfalujuk, ahol meglátták a napvilágot, és ahol felnőttek, nincsen, mert mindegyik máshol született.
Jancsi, a legidősebb fiú például Kúlán, a feleségem szülőházától alig száz méterre. Azon a napon, egészen pontosan 1981. október 17-én Doroszlón voltam kollégám és barátom lakodalmában, és amikor vasárnap délelőtt megérkeztem Kúlára, kólintott fejbe a kurjantás: tegnap megszületett a fiad! Igazából számítottam is rá, hiszen a feleségem mindennapos volt már, azért nem jött el a lakodalomba, de akkor is: fiam született! Nem mindennap hall ilyet az ember. Lassan jutott el a tudatomig, de csak eljutott. Nem tudom, miért, de idő kellett hozzá. S akkor elöntött a határtalan boldogság érzése.
Napra pontosan egy év múlva, 1982. október 17-én Verbászon megszületett Anikó lányom is. Azért Verbászon, mert Kúlán, a szülészeten hétvégén nem volt ügyeletes orvos. Nem sokkal éjfél után átvittem a feleségemet, ahol rövid vizsgálat után egy cetlire írták a telefonszámot, hogy reggel érdeklődhetek, mi újság, egyelőre semmi sürgős. A feleségem megkapta az ágyát, kipakolta az éjjeliszekrénybe, szekrényre a szükséges holmit, kiment a mosdóba fogat mosni, s akkor ott pillanatok alatt világra jött Anikó lányom. El is nevezték Speedy Gonzalesnak. Persze, ezt csak másnap tudtam meg, miután telefonáltam.
Azt is elmesélte a feleségem, hogy a szobában volt egy helybeli, montenegrói anyuka, aki már a negyedik kislánnyal „örvendeztette” meg a férjét. Rettegett szegény asszony, folyton azt mondogatta, hogy „meg fog ölni”. Megjelent a férj, annyit kérdezett az ajtóból: Šta je? (Mi lett?) Az asszony meg sem tudott szólalni, csak széttárta a két kezét, mire a férj: Ubiću te! (Megöllek) És bevágta az ajtót.
A második fiúval, Bercivel egészen más volt a helyzet. Olyan szülészetet kerestünk, ahol az apa is jelen lehet. Topolyán találtuk meg, néhai Kovács doktornál, ahol fényképezhettem is. S akkor, 1986. október 1-jén ott csodát láttam, isteni kegyelmet éltem át, életem legnagyobb élménye volt. Még manapság is beleborzongok, amikor eszembe jut. Ilyen élményt kellene átélnie minden balkáni „junáknak”, mert azt a keserédes iszonyatos fájdalmat, amely velejárója a születésnek, csak az asszonyi test és lélek képes elviselni. Nekik, a junákoknak csak az élvezet, a gyönyör jut mindebből.
Amikor eljöttem a kórházból, a templom előtt helyszíneltek a rendőrök. Egy topolyai férfi halt meg a balesetben, pontosan akkor, 16.30-kor, amikor megszületett Berci fiam. Egy földlakó távozik, s egy másik jön a helyére.
Balázs születésénél, 1993. szeptember 6-án nagyon távol voltam. Feleségem és újszülött gyermekem Budapesten, én pedig Újvidéken. Akkor még nem volt mobiltelefon, vezetékesen jött a hívás, s egyik kolléganő talált meg az utcán a Forum-ház és a rádió között: „Megszületett László fiad. ” Hogyhogy László, amikor, ha fiú lesz, a Balázs nevet fogja kapni, úgy beszéltük meg a feleségemmel. Ha élt valamikor a földön egy Orbán Balázs, akkor most legyen egy Dormán Balázs is. Így lett, valahol útközben változott át egy kicsi időre Lászlóvá.
Visszatekintve, hogy mit jelent apának lenni, röviden valahogy úgy foglalhatom össze, hogy minden gyermek jövetele óriási öröm, de vele együtt jön a felelősség is. És gazdagság. Nem anyagiakban, hanem az ember lelkében, amolyan viszonozhatatlan isteni ajándék. Az apaság magában hordozza a következő lépcsőfokot, a nagyapaságot. Pontosan akkor rúgtak ki a Magyar Rádióból 2011-ben, amikor megszületett az első unokám. Kirúgtak? Kit érdekel, le van ejtve, nagyapa lettem, már nem a földön járok, hanem valamivel fölötte. Lebegek azóta is.
Vataščin Péter etnológus, újságíró:
– Szülőnek lenni – azt hiszem – egyfelől azt jelenti, hogy az ember a szokásosnál is többször tesz fel kérdéseket. Mindenféle irányba és főleg a mindennapokban. Ez egyszersmind azt is jelzi, hogy szülőnek lenni: kételyekkel teli, de pont emiatt természetes, emberi állapot. Utazás, mégpedig olyan, amelyet más haladással kiváltani nemigen lehet. Nem kötelező belevágni, ideológiát meg kár köré építeni. Mindezen belül az apaszerep esetemben férfiszerep, de erre nem aggatok súlyokat – ez a szerep az, ami. Ha a tudás és az érzelmek továbbadásának esetleg lehetnek „férfias“ vonásai, ám legyen – de már lehet is továbbmenni, nincs kedvem itt leragadni. Már csak azért sem, mert akkor épp a lényegi kérdésfeltevések válhatnak nehezebbé, a szülőség és a leszármazás – számomra való – egyedüli bizonyossága pedig szem elől tévesztődik. Ami mi is? A lelkek közti kapcsolat s ezáltal az élet (lehetőleg) melegséggel teli értelme és folyamatossága. Vagy egy másik lehetséges, borongósabb olvasat szerint: küzdelmünk a végső elmúlás ellen.
Tőke János újságíró:
– Amikor az kerül szóba, hogy milyen fontos az apa, mindig egy vicc jut az eszembe. A vicc arról szól, hogy a gyerekeknek olyan címmel kell házi feladatot írni, hogy: Apa csak egy van. Pistike erre rövidre zárja a fogalmazást, s annyit ír, hogy : „Apám leküldött a pincébe, nézzem meg, hány sör van még, mire én lementem, és felkiabáltam: Apa! Csak egy van!” A legkarakánabb, a legszigorúbb és a legmacsóbb férfi is képes átalakulni kezes báránnyá, amikor gyereke születik. Ha a lánya azt kéri, húzzon rózsaszín szakácsruhát, még a multinacionális cég vezetője is megteszi, s ha kell, még egy kis sminket és rúzst is bevállal, csak azért, hogy az ő hercegnője boldog legyen. A fia esetében pedig elkezd többes számban beszélni: berúgtuk a gólt az ellenfélnek; éppen tanulunk kerékpározni; már jól megy a cipőfűzőkötés… ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyják el a száját, s észre sem veszi, hogy otthon már megszűnt az egyes szám első személy, amely a gyerekek világrajövetele után már csak a munkahelyén létezik. Persze, fura azt hallani, hogy a harmadik vagy a negyedik évtizedében járó férfi így beszél, de mit is mondhatna, mikor együtt tanulja a gyerekeivel a környezet tantárgyból feladott dolgokat, együtt készítik el a házi feladatot matematikából, vagy passzírozzák a barackot, így teljes mértékben érthető a többes szám használata. Amennyire csodálatos és semmihez sem hasonlítható érzés apának lenni, ugyanolyan nehéz is, mert – hiába szeretnék egyesek az iskolára és a tanárokra hárítani a felelősséget – amit otthon lát a gyerek, ő is olyanná válik, úgy viselkedik az osztályban és a tantermen kívül is, éppen ezért az apja a példaképe, az ő hőse, akiben ha csalódik, akkor egy világ dől össze benne, mert barátból van több, de ahogy Pistike is megírta: Apa csak egy van!
