A Magyar Nemzeti Tanács tájékoztatásért felelős személye és a Vajdasági Magyar Szövetség alelnöke is tagja volt annak a zsűrinek, amely azt kapta feladatul, állapítsa meg, melyik csapat főzte a legjobb csikós tokányt. Lehetne még folytatni a sort a falunapokkal, a népdal- és néptáncfesztiválokkal, amelyek egyáltalán nem szépen, és egyáltalán nem lassan átalakultak politikai rendezvényekké (értsd: akkor érkezik a támogatás, ha a szervezők között megfelelő számú, a végletekig lojális pártkatona található).
A hatalom által felügyelt sajtóból csak úgy ömlenek a jó hírek, a kitüntetések átadásáról és a az építkezések megkezdéséről szóló beszámolók, az edzett lapszerkesztőket is szégyenérzetre kényszerítő termelési riportok, miközben csak imitt-amott emel szót valaki azzal kapcsolatban, hogy Szerbiában tizenegy év alatt hetvenezerrel csökkent azoknak a száma, akik magyarnak vallják magukat (hivatalosan 184 442 magyar él az országban), azok száma, akik a magyart tekintik anyanyelvüknek pedig még kevesebb, mindössze 170 875 személy. Ez azonban, úgy tűnik, a hatalmat nem érdekli, a lényeg, hogy a sikerpropaganda folytatódjon, és nehogy a polgár elkezdjen a saját fejével gondolkodni.
Úgy gondolom, a Végel László által idézett mondat írja le legpontosabban a helyzetet: „Magris leírása jut eszembe a bécsi hangulatról 1914-ben. Soha nem játszottak annyi operettet, és nem ittak annyi pezsgőt.”
