Csak kapkodom a fejem, mivel egyre többen tűzik tollhegyre a kérdést: Van-e a délvidéki (vajdasági) magyar nemzeti közösségnek értelmisége? Mindegyik vonatkozó írásban (Mire vár még a vajdasági magyar értelmiség, illetve Eltűnt a vajdasági magyar értelmiség) találok olyan részleteket, amelyekkel egyetértek, de – és ez nem kritika a szerzők felé – meg kellene fogni a probléma lényegét. Mert sehol sem találok javaslatot a bajok orvoslására.
Először a saját fejemben szeretnék rendet rakni, saját tisztánlátásom biztosítása végett. Kezdjük a Wikipédián, hiszen a Bing mesterséges intelligenciája is azt idézi:
- Az értelmiség egy társadalmi réteg. Az értelmiségi általános értelemben szellemi pályán dolgozó embert jelent.
- Az értelmiség sajátosságai közé tartozik, hogy tagjai magas (felsőfokú) iskolai végzettséggel rendelkeznek, hivatásszerűen és rendszeresen részt vesznek a társadalom (állam, gazdaság) irányításában és szervezésében, az információs anyag birtokában és annak mobilizálásával biztosítják a termelés műszaki-technikai fejlődését, a korábbi társadalmak által felhalmozott szellemi értékeket közvetítik, a tudomány, a művészetek stb. területein önálló alkotótevékenységet fejtenek ki és új értékeket hoznak létre.
- Az értelmiség tevékenységében különösen fontos tényező a szakmai és a hatalmi elem aránya és viszonya.
Mivel nem teljesen értek egyet a fentiekkel, de az értelmező szótárak is többé-kevésbé elavultak, megkerestem egy gondolkodó ember (Györfi András, fiatal vállalkozó, aki még publicisztikával is szórakozik) mindenki számára érthető gondolatait, hiszen ő pontosan megfogalmazta az én kételyeimet is. De elérhető egy másik fiatal nézete is: Gerle Éva magyar- és angoltanár, újságíró, akinek a blogjából (Csak az olvassa, én szóltam) egyetlen mondatot idézek, de a többit is olvassák el:
- Értelmiségi az, aki szenvedélyesen gondolkodik, nem csak a kényszerpályák viszik.
Én így ismeretlenül is e két személyt tartom az értelmiség „ékköveinek”, mert az ellentéteikkel – különösen itt, nálunk, Vajdaságban/Délvidéken „Tiszát lehetne rekeszteni”.
Ennyit az értelmiség fogalmáról. Most inkább az ellenpéldákkal szeretnék foglalkozni két olyan típust említve, amelyekkel pedagógusi pályámon találkoztam.
1) A kitartó, mindenre képes szülő. Megjelent a szülő az osztályfőnöknél (igazgatónál) és a következő javaslattal állt elő: Tudom, a fiam (lányom) bukásra áll matematikából (fizikából, kémiából, anyanyelvből…), de fogjunk össze, mert nem akar ő más lenni, csak óvónő (tanító, tanár). Ha sikerül, nem leszünk hálátlanok! Nálam ez a szöveg nem vált be, de sok esetben (nemcsak ott, ahol én dolgoztam) igencsak eredményes volt.
2) A kitartó, valamire még csak képes tanuló. Léteznek olyan gyermekek (felnőttek is), akik szinte tökélyre fejlesztették a magolás művészetét, amellett pedig megfelelő „fenekük is van a szék melegítésére”. Remélem ismernek önök is olyan Vuk-diplomásokat, akik ily módon „szárnyaltak” legalább a középiskola végéig. Amikor megjelentek az egyetemek bármelyikén, még az sem tántorította el őket, hogy elérték az „örökös egyetemista” nem éppen megtisztelő címét. Az hajtotta őket tovább, hogy az oklevél megszerzését követően már nem lesz lényeges, milyen osztályzatok szerepelnek, mert az otthoni nevelésükből azt tartották leginkább megszívlelendőnek, hogy később csak a diploma számít!
Talán a legborzasztóbb, hogy a valódi tehetségek többsége, miután rádöbben az aktuális „módira”, útilaput köt a talpa alá, s az itthoni sanyarú valóság helyett valahol külföldön sikeresen megvalósítja önmagát. Sőt a szülőföld, a rokonság hiányát is képes valamilyen módon elnyomni – és ezt nem is tagadja. Persze olyanok is vannak, akiknél a röghözkötöttség sokkal kifejezettebb: ők mindentől visszavonulva, teljesen kiégve, saját és családjuk magányában élik saját kis életüket.
Azok, akikre az első két pont vonatkozik, számomra nem értelmiségiek. Hiába csatlakoznak bármely politikai szervezethez, hogy ott is – a feltétel nélküli engedelmesség segítségével és a kritikai hozzáállás teljes hiányában – valahogyan érvényesüljenek. Egyedül a jelen és a jövő generációkat sajnálom, nemcsak a hiányos oktatás miatt, hanem azért is, mert a fenti módon képzett „szakemberek” vajon mire fogják a jövő korosztályaat nevelni.
A végére kívánkozik Albert Einstein gondolata, amit kezdetben sokan nem értettek, de mai valóságunkban, itt, a nemzeti közösségünkben, teljes egészében valóra vált:
- A világ egy veszélyes hely, de nem azok miatt, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik.
Einstein, az ikonikus gúnyolódó (Illusztráció: Pixabay)