Milyen sors vár a vajdasági filmekre, dokumentumfilmekre, a filmes alkotók délvidéki alkotásaira, megmaradnak-e egy közös gyűjteményben az utókornak? Erre kínálna megoldást Siflis Zoltán Balázs Béla-díjas filmrendező egy vajdasági filmarchívum létrehozásának sürgetésével. A javaslat először a Filmtett szakportálon jelent meg, és a Magyar Nemzeti Tanácshoz is eljutott, ugyanis készül az új kulturális stratégia, s ha valaminek, akkor egy ilyen kezdeményezésnek biztosan helyen lenne abban a dokumentumban, amely évekre előre meghatározza a vajdasági magyar kultúra irányvonalát.
– A vajdasági magyar filmművészeti örökségünkkel kapcsolatos stratégiajavaslatomat és az ezzel kapcsolatos kezdeményezésemet a jelen és a jövő egyik legfontosabb délvidéki, vajdasági magyar kultúrpolitikai feladatnak tartom. Hangsúlyozom, az egyik legfontosabbnak! Nem elégedhetünk meg azzal az állapottal, hogy kisebbségi magyar kulturális értékeink, örökségünk közül csupán a papíralapút, azaz a könyveinket, folyóiratainkat gyűjtjük össze, digitalizáljuk, a mozgóképművészetünk alkotásait, filmművészetünk értékeit, alkotásait viszont mindmáig nem. Az intézményesített archívum létrehozása az egyetlen garancia, hogy kisebbségi filmművészetünk fennmarad, nem merül feledésbe. Saját filmes közgyűjteményre van szükségünk a jelentősége okán akkor is, ha ennek megvalósítása nagyléptékű projektnek tekinthető – nyilatkozta Siflis Zoltán filmrendező, aki szerint az örökségvédelmünk érdekében azért kell elkezdeni ezt a munkát, mert a vajdasági magyar filmművészet a maga összességében fel tud mutatni jelentős, számontartható eredményeket, filmértékeket.
– Ha ennek a művészeti alkotótevékenységnek köszönhetően a létrejött alkotások összegyűjtésének, feldolgozásának, őrzésének nincs intézményes háttere, könnyen feledésbe merül, sőt, végleg elveszhet. Az archívum létrehozása és annak működtetése, beillesztése a mindennapi kisebbségi – urambocsá! – közművelődési és oktatási életünkbe nemcsak értékmentés és -őrzés, hanem intézményes kultúra – filmkultúra-átörökítési tevékenység is. Amennyiben lenne egy kielégítő, működőképes, azaz kutatható archívumunk, hozzá tudna járulni ahhoz, hogy Vajdaságban is többen foglalkozzanak filmművészetünk, filmtörténetünk elméleti kutatásával – mondta Siflis, akit megkérdeztük arról is, hogy a kisebbségi archívum létrejöttében más kisebbségekre, esetleg az anyaországra is számítanak-e. A filmrendező úgy véli, minden kisebbségi közösségnek magának kell eldöntenie, hogy kíván-e hasonlót, van-e megőrzésre, értékmentésre érdemes filmprodukciója.
– Mi természetesen a vajdasági magyar filmalkotók által és a kisebbségben élő közösségünkről készült, filmműfaji megkötés nélküli filmekre és ezek alkotóira fókuszálunk. Lehetséges az alkalmazása, sőt, kívánatos is lenne minden elszakított utódállamban, ott, ahol a papírlapú kultúrkincs mellett mozgóképalapúak is készültek. Hangsúlyozom, ezt a technikailag, jogilag, szakmai felkészültség vonatkozásban is sajátos értékmentést a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum gondnoksága mellett, szakmai támogatásával lehet és kell végezni – tette hozzá, kiemelve, hogy bár hiteles választ nem tud adni arra, hogy a magyarországi filmarchívum foglalkozik-e kisebbségi filmekkel, mindenesetre elképzelhető, hogy valamilyen szintű archiválást biztosan végez, bár valószínűleg hiányosan.
Mennyi az annyi?
Siflis Zoltán becslése szerint jelenleg Délvidéken Lifkától és Bosnyáktól, a filmművészet két első délvidéki és közép-európai úttörőjét is beleszámítva napjainkig 150–200 körüli azoknak filmeknek a száma, amelyeket archiválni kell.
Olyan alkotók filmjeit kell archiválni, akik nevéhez legalább egy, úgynevezett szerzői film kötődik. Olyan filmekről, alkotókról van szó, akik bármely filmes műfajban, nagy és rövid játékfilm, rövid, avagy hosszú dokumentumfilm, portré, ismeretterjesztő, filmszociográfia stb. és fikciós filmetűd, avagy experimentális – kísérleti film kategóriába maradandónak tekinthető filmalkotást készítettek – tette hozzá Siflis, aki elmondta, hogy nemcsak elméletben született meg a szándék, ugyanis a stratégiai javaslatot, programtervet a Magyar Nemzeti Tanács felé is felterjesztették, hiszen készül az új kulturális stratégia.
A filmművészeti örökségünkkel kapcsolatos stratégia-programtervemet, egy „kisebbségi nemzeti filmtéka” létrehozására vonatkozó javaslatomat eljuttattam még a nyár elején úgy a Magyar Nemzeti Tanácsnak, mint a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek. Az utóbbitól kaptam egy köszönő választ, az előbbitől még azt sem. Zárógondolatként hangsúlyozom, az a fontos, hogy bekerüljön a vajdasági magyarság kulturális stratégiájába, hogy e téren is lerakjuk-e a szerteágazó tevékenység alapjait, hogy a mindmáig több helyen, például produkciós intézményekben, televíziós médiaházakban, de főleg az alkotóknál olykor szakszerűtlenül tárolt filmanyagot, a szerzőkhöz és filmjeikhez kötődő dokumentációt összegyűjtsük, és ha késve is, végre elkezdődhessen a szakszerű archiválásuk, feldolgozásuk, hogy kisebbségi irodalmunkhoz hasonlóan elsősorban a magunk számára tegyük megismerhetővé, és természetesen a világnak is megmutathassuk, mit, milyen értékeket hordoz kisebbségi körülmények között keletkezett, formálódott filmművészetünk – emelte ki Siflis.
Több évtizedre visszatekintő égető probléma
A filmarchívum létrehozásának ötletével kapcsolatban rendezőket és művelődéstörténész véleményét is kikértük.
– A vajdasági filmarchívum létrejötte egy égető probléma, amely több évtizedre tekint vissza. Tudjuk azt, hogy a filmek, dokumentumfilmek hiteles képet adnak az egykor megélt valóság sokszínűségéről. Az itt élő emberek gondolkodásmódjába is sokszor betekintést nyerhetünk a film által, gyakran nevezetes eseményeket örökítettek meg, vagy éppen a mindennapokat rögzítették. A film és a filmkészítés ugyanúgy része a kulturális örökségünknek, mint az irodalom, a könyvkiadás, a színjátszás vagy az egyetemes zeneművészet és a nemzeti népzenei hagyományok ápolása, képzőművészetünk jelene és múltja, valamint a múzeumok tevékenysége – mondta Káich Katalin művelődéstörténész.
– A filmek hiteles történetőrzői a felsoroltaknak, ismeretterjesztői az egykor megélt valóságunknak. Fontos dokumentációról van szó, amelynek megőrzését elsődleges feladatunknak kellene tekintenünk. Olyan korszak eseményeit rögzítik, amelyet bármikor vissza tudunk nézni, a tanulás eszközei ezek a filmek, dokumentumfilmek. Egy közösség szellemiségének fejlődési lehetőségére adnak alkalmat, mivel utat mutathatnak nekünk. Sajnos ma a szelektivitás korszakában élünk minden szempontból, politikai életünket illetőleg és kulturális életünket érintve egyaránt. Az utóbbi időben tapasztalt visszalépés megmutatkozik akkor is, ha ezt sokan nem érzékelik. Volt egy kétszáz éves vajdasági magyar színjátszástörténet, amelyről szinte elfeledkeztünk megemlékezni 2016-ban, 2021-ben pedig a 150 éves magyar tanítóképzésről Szabadkán szintén alig esett szó. Vannak intézmények, amelyeket szelektív módon, pénzügyileg lehetetlenítenek el a tisztességes működést illetően, holott rengeteg pénzt költünk sportrendezvényekre és -létesítményekre meg kulturális rendezvényeknek álcázott főzőversenyekre – ajvárkészítés, paprikásfőzés stb. –, miközben a színházunk immár húsz éve épül, a színészek pedig minősíthetetlen körülmények között próbálnak – mondta Káich, aki hozzátette, a Jadran mozi színháztermébe Szabadkán életveszélyes bejutni a megrongálódott lépcsők okán, vagyis nemtörődömség, ignorancia jellemző a kulturális élet számos területén.
– A filmarchívum hiánya az egyik szégyenfoltja a kulturális életünknek, különösen, ha figyelembe vesszük azt, hogy a mai államban, Szerbiában a filmtörténet első lépéseit Szabadkán, és Zomborban tették meg, ez volt a filmtörténetünk idejének a kezdete, sőt, a 70-es években az itteni filmkészítés a jugoszláv filmgyártás csúcsához tartozott például Vicsek Károly filmjeinek köszönhetően. Rengeteg korhű dokumentumfilm készült, rögzült a kiválóságok története, a mindennapok menete, széles spektrumon készültek filmek, amelyeknek hitelesség szempontjából nagy az értéke. Ezeknek nem adni otthont megengedhetetlen mulasztás. Az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még rendelkezésünkre áll egy olyan nagyszerű filmes szakember, mint Siflis Zoltán, akinek a munkássága lehetne kiindulópontja az archívum létrejöttének, mely a fellelhető filmek elraktározásának, megőrzésének adna lehetőséget a jövő számára. Nem tudom, hogy miért nem történik mindez meg, a jelen lévő kulturális felelősök mitől félnek. Borzalmas állapotok uralkodnak tulajdonképpen a kultúrértékeink feltárása, megőrzése terén. Ma már ott tartunk, hogy a vajdasági magyarok a vajdasági magyar könyveket sem tudják megvenni, hiszen nincs könyvkereskedésünk. Nem tudom, hogy ennél lejjebb csúszni a kulturális megmaradás tekintetében lehetséges-e. Annál is inkább, hiszen tudjuk, az indentitástudatunkat mindenekelőtt a kultúránk határozza meg. A kultúra elszegényesítése, szelektív módon történő felhasználása pedig végzetes lehet a közösség számára – tette hozzá Káich.
Kordokumentumi értékek
– Siflis kezdeményezése egy régi hiány törlesztése lenne. E téren minden ország többé-kevésbé elmaradott, de a mi térségünkben a mozgókép műfajának a teljes feledés a sorsa. Mintha nem is lenne azon a pár pillanaton túl, amikor levetítik. Egy filmarchívum vagy filmintézet, hasonlatosan a könyvtárakhoz, múzeumokhoz, jelenleg létfontosságú a mozgókép kultúra megőrzéséhez – mondta Bicskei Zoltán filmrendező, akinek a gondolataival Németh Árpád nyugalmazott filmrendező is egyetért.
– Nagyon is szükséges egy ilyen filmarchívum létrehozása, mégpedig sürgősen. Azok a filmkészítéssel foglalkozó kollégák, akik még a hatvanas és hetvenes években alkottak az Újvidéki Neoplanta keretein belül vagy az Újvidéki Televízióban, lassan kiöregednek vagy távoznak az élők sorából. Az ő adataik és visszaemlékezéseik nagyon fontosak a vajdasági filmarchívum megteremtése szempontjából. Mondok egy példát: személy szerint én 1968-ban jöttem az Újvidéki TV szerkesztőségébe. Nyugdíjazásomig, vagyis 2000-ig legkevesebb 100–150 dokumentumfilmet készítettem a vajdasági színészekről, írókról, festőkről… De nemcsak ez a fontos, hanem mi, akik filmesek voltunk/vagyunk, a professzionális munkánk előtt amatőr filmmel is foglalkoztunk. Fel tudjuk tárni akár szavakban azokat a személyeket, akik azokban a közegekben, ahol mi fiatalkorunkban éltünk, foglalkozott 8 mm-es, amatőr filmmel. Szerintem ezek a kisfilmek is fontosak, mert kordokumentumi értéket képviselnek – mondta Németh.
Tolnai Szabolcs filmrendező is üdvözli Siflis Zoltán kezdeményezését.
– Természetesen szükség van a filmanyag megőrzésére, mint minden más anyagéra is, amely az eltűnő vajdasági magyarság létezését, sajátságos kultúráját, lenyomatát képviseli. Tudomásom szerint jelenleg a vajdasági filmek többnyire nem elérhetőek, nem megtekinthetőek. Ilyen helyzetben nehéz elképzelni bármilyen kutatói munkát.
A szocializmusban nagyon sok archívumot megsemmisítettek
– Siflis kezdeményezését nagyon jó ötletnek találom, fontos kérdést tárgyal, amely rendre felmerül, de a filmes és televíziós archívumok dolga mindmáig megoldatlan maradt. Bár nincs rálátásom a vajdasági helyzetre, úgy gondolom, hogy nagy különbség nem lehet az ottani és az erdélyi helyzet között. Magunk, dokumemtufilmes alkotók számára egyik legnagyobb buktatót szintén egy-egy archívum feltárása, annak beszerzése jelenti, mint ahogy legutóbbi munkámnál, a 2022-ben bemutatott A szocializmus hátsó bejárata című alkotásom esetében is történt. Sajnos a szocializmus éveiben nagyon sok archívumot megsemmisítettek Romániában, a közszolgálati televízió magyar szerkesztőségének értékes felvételei tűntek el. Ismereteim szerint mikrokezdeményezések rendre születnek, ezek a legtöbb esetben kimerülnek abban, hogy egyik-másik kolléga vagy szerkesztőség hagyatékát „megkaparintják”, sajnos a legtöbb alkalommal ezek ugyanúgy hozzáférhetetlenek maradnak, mint korábban voltak – nyilatkozta az erdélyi Csibi László filmrendező, egyetemi tanár, aki hozzátette, amiért mégis szkeptikus a kezdeményezés sikerében, az elsősorban a jogi problémák miatt van.
– Sok esetben azzal kell szembesülni, hogy a jó szándék nem elég, és annyi entitástól összegyűjteni és főleg elérhetővé, használhatóvá tenni ezeket a felvételeket, nem lesz egyszerű. Bár nem tudok róla, hogy nálunk működne ilyen gyűjtemény, viszont úgy gondolom, egy ilyen filmarchívum fontosságát nem kell különösen ecsetelni. A közösségünk mozgóképes albumaiként kell tekinteni ezekre, amelyek a rádiós archívumokkal egyetemben nem egyszer ritka értékes felvételeket őriznek.
Silfis Zoltán: Az intézményesített archívum létrehozása az egyetlen garancia, hogy kisebbségi filmművészetünk fennmarad, nem merül feledésbe
