Az édesanyja fegyvert vásárolt neki, mert szeretett volna a testvéreivel vadászni, annak ellenére, hogy mindenki tudta, hogy súlyos depresszióval küzd és időről időre öngyilkos gondolatai is akadtak. Pár nappal később azzal a fegyverrel a kezébe ment be az iskolába, ahol megsebesített egy tanárt, s emiatt tizenhat évnyi fegyházra ítélték. Jon Romano a szabadulása után úgy döntött, amikor csak alkalom adódik rá, elmondja a történetét, hogy mi vezetett odáig, hogy fegyverrel érkezzen az iskolába, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy minél kevesebb hasonló esemény történjen. Jon Romano a Szabad Magyar Szó felkeresésére is gondolkodás nélkül igent mondott, ugyanis ő is értesült a májusi tragikus eseményekről.
Amikor az iskolai lövöldözés kerül szóba, szinte mindenki azt hiszi, ez csak az Amerikai Egyesült Államokban fordulhat elő, és hogy ez az országunkban és a régióban nem történhet meg. Aztán mint derült égből a villámcsapás, úgy ért bennünket a május 3-ai, belgrádi iskolai lövöldözés, majd következő napon a mladenovaci gyilkosságok.
Nem túlzás azt mondani, hogy egy egész ország kapott sokkot, amikor az első hírek megérkeztek a belgrádi iskolai lövöldözésről. Azóta a közösség továbbra is traumában van, az állam gyakorlatilag semmit nem segített azon, hogy a helyzet jobb legyen, az emberek pedig továbbra is értetlenül állnak a történtek előtt. Hogy lehetett volna ezt megelőzni? Ki a hibás? A szülők? Az elkövető? A rendszer? A felelősség hárítása azonnal elkezdődött, mindenki a gyors megoldást keresve elkezdett a másikra mutogatni, de a helyzet gyökeréhez még nem értünk le.
2004-ben is hasonló érzésekkel olvashatták a sajtót azok a szülők, akiknek a gyereke abba a New York állambeli középiskolába jártak, ahova az akkor 16 éves Jon Romano egy fegyverrel érkezett. Egy tanárt sebesített meg, ezt követően 16 év fegyházra ítélték. Amióta kiengedték, minden percében azon dolgozik, hogy a történetét elmesélje, hátha ez választ, segítséget, támaszt ad azoknak, akik iskolai lövöldözésben szenvedtek traumát, illetve az ő története segíthet a megelőzésben.
– Sajnos az én sztorim, és az, ahogyan én kapcsolódom az iskolai lövöldözésekhez, elég felkavaró, hiszen tizenhat évesen egy fegyverrel érkeztem az iskolába. Nem akartam megölni senkit, én akartam meghalni, azonban ezt olyan módon terveztem el véghezvinni, hogy ez által a lehető legtöbb traumát okozzam a körülöttem levőknek. Egyedül éreztem magam a belső, lelki fájdalmaimmal, és ezt akartam szétszórni az iskolaközösségre. Tizenhét évet töltöttem fegyházban, három éve engedtek ki, hiszen szerencsére nem sérült meg súlyosan senki, nem öltem meg senkit. Miközben az igazgatóhelyettes megpróbált lefogni, elsült a fegyverem, és lábon lőttem egy tanáromat, aki szintén azért jött felém, hogy lefegyverezzen. Most, szabadlábon vagyok, s arra törekszem, hogy megfordítsam a sorsom. Rengeteget dolgoztam azon, hogy meggyógyuljak, és ez a folyamat még nem ért véget. Szeretném, ha olyan megoldáshoz jutnánk, amely az ilyen eseteket teljesen meg tudnák előzni, ki tudnák szűrni, mindegy, hogy Amerikában, vagy éppen Szerbiában. Minden lehetőségért hálás vagyok, amit arra kapok, hogy megoszthatom a történetem, a tapasztalataim – mondta Jon Romano.
Fel tudod idézni a lövöldözés előzményeit? Hogy érezted magad, mi játszódott le benned, és az életedben?
– A középiskolás éveimben már éveken át küzdöttem súlyos depresszióval, időről-időre öngyilkos gondolataim is akadtak. Gyakran éreztem dühöt. Lehet, hogy az érzéseim önmagukban egy kémiai egyensúly felborulásának az eredménye, nem tudom, de rengeteget küszködtem azzal, ami bennem és körülöttem zajlott. Jártam ugyan terápiára, látszólag jól is haladtam, de az az igazság, hogy sosem nyíltam meg teljesen a kezelések alatt sem. Rengeteg problémámmal nem néztem szembe, és hiába tűnhetett úgy, hogy jobban vagyok, belülről egyáltalán nem ez volt a helyzet. Két nappal a lövöldözés előtt édesanyám vásárolt nekem egy vadászpuskát. A terapeutámmal és a pszichiáterrel is beszéltünk előtte, mindketten azt mondták anyámnak, hogy jobban vagyok, nem jelentek veszélyt sem magamra, sem másokra.
Azért egy fegyvervásárlás nem az egyik napról a másikra szokott történni…
– Valóban, nem egy légből kapott ötlet volt, ugyanis a bátyáimmal szerettem volna vadászni járni, ezért szerettem volna fegyvert. Akkor édesanyám úgy gondolta, hogy mivel jobban vagyok, így biztonságos lehet fegyvert tartanai a házban, persze elzárva, azonban sikerült a kulcsot megtalálnom, és magamhoz vennem a lőfegyvert. Nem akartam rosszat senkinek.
Mi vezetett ahhoz, hogy ez megváltozzon?
– A probléma talán az volt, hogy amikor a barátaim és a családtagjaim megtudták, hogy édesanyám fegyvert vett nekem, és ők az aggodalmukat fejezték ki. Elmondták, hogy bár nagyon szeretnek, ők attól félnek, hogy a fegyvert magam ellen fogom fordítani. Az én zavart fejemben ez teljesen más üzenetet hordozott. Ezt az aggodalmat ugyanis én bizalmatlanságnak fordítottam le, úgy éreztem, hogy nekem nem hisznek, sosem fognak bízni bennem. Ekkor kezdtem elveszíteni a reményt is, hogy az életemnek nincs célja, nincs a jövőmnek értelme, visszatértek a szuicid gondolatok, erősebben, mint eddig bármikor. Szomorú voltam, elkeseredett, tele fájdalommal. Ugyanebben az időben az iskolában is segítséget kértem, azonban az iskola gyakran ignorálta ezt. Ezért őket vádoltam sokáig a hibáimmal, ahelyett, hogy felvállaltam volna a tetteim következményeit. Én is tehettem volna többet az ügyben, de másokat akartam hibáztatni, dühös voltam, azt akartam, hogy az emberek észrevegyenek, lássanak, halljanak engem, hiszen gyakran láthatatlannak éreztem magam. Úgy éreztem, hogy senki nem figyel rám, senki nem hallgat meg, nem ért meg engem, ezért azt akartam, hogy érezzék a fájdalmam. A tervem az volt, hogy bemegyek az iskolába, felfordulást csinálok, nem lőttem volna le senkit, de terrorizálni akartam őket. Ezáltal felbukkant volna a rendőrség, és ha én nem tudok végezni magammal, akkor a rendőr megtette volna ezt helyettem. Sajnos valóban ezt tettem, fájdalmat, traumát okoztam rengeteg embernek.
Mit éreztél azon a napon, amikor betértél az iskolába a fegyverrel?
– Amikor megjelentem az iskolában, a fegyverrel, aznap már egyébként is késve érkeztem. A fegyvert annak tokjában vittem magammal, így ez úgy nézett ki, mintha hangszert vinnék. Bementem a mosdóba, és akkor rámtört egy érzés, hogy haza akarok menni. Azóta is bánom, hogy nem hallgattam jobban az ösztöneimre, és nem mentem haza. Tehettem volna többet azért, hogy megállítsam magam. Szólhattam volna édesanyámnak, felhívhattam volna a terapeutám. Azonban úgy éreztem, hogy elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszafordulás, pedig a valóságban sosincs túl késő ahhoz, hogy visszaforduljunk, sosincs túl késő a megálláshoz.
Hogyan döntöttél amellett, hogy felvállalod ezt a szerepet, megosztod a történeted?
– Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire szeretném, ha a történetem máshogy alakult volna. Ha visszamehetnék az időben, visszacsinálhatnám, amit tettem. Erre azonban lehetőség nincs. Bár dönthettem volna úgy, hogy a börtönben letöltöm a rám kiszabott időt, majd a szabadulás után hazamegyek, meghúzom magam és csendben élem az életem. Nagyon sok tömeg- és iskolai lövöldözés van Amerikában, s ezek után sokat hallunk a túlélőktől, akik elmesélik mindazt, amit átéltek. A 2018-as floridai iskolai lövöldözés során a túlélők sokat beszéltek arról, hogy változást akarnak. Látni akarták azt, hogy az állam és az oktatásügy tesz valamit annak érdekében, hogy megelőzzék az iskolai lövöldözéseket. Azonban nagyobb mértékben semmi sem változott. Bár voltak apróbb, fontos változások, amiért sokan hálásak vagyunk, de nagyobb léptékekben még mindig semmi, ami miatt még mindig rengeteg az iskolai lövöldözés. Engem sokan kerestek, hiszen nekem más szemszögből van rálátásom erre az ügyre, hiszen én magam is elkövető voltam, az elkövető szemszögéből tudok beszélni. Lehet, hogy ezáltal képes vagyok nagyobb rálátást adni a dolgokra, kérdésekre válaszolni, talán jobban látom azt, hogy hogyan előzhető meg a tragédia. Ezért a történetem nem csak fiatalokkal, de szakemberekkel, igazságügyi szervekkel és a médiával is megosztom, hogy olyanokhoz is eljusson, akik esetleg problémás fiatalokkal foglalkoznak. Hátha az esetem alapján átlátják azt, hogy kire kell figyelni, ki az, aki nehéz helyzetben van, ki az, aki hamarosan robbanhat. Jelenleg is ez a fő életcélom.
A belgrádi lövöldözés kapcsán hatalmas figyelmet kapott az elkövető családja és a családi életük. A te kapcsolatod milyen a családoddal?
– Édesapám elhagyott bennünket, amikor négyéves voltam. Azonban édesanyám és az ő családja velünk volt, és szeretetteljes kapcsolatban éltünk. Édesanyám sokat foglalkozott velem, így amikor jelentkeztek a mentális problémák, ő mindent megtett, amit tudott. Keresett nekem segítséget, terapeutát, segített azon, hogy jobban érezzem magam. A probléma inkább az, hogy a szülők sincsenek teljesen tisztában a mentális egészséggel, nem tudnak mindent ezzel kapcsolatban, és nem tudják, hogyan reagáljanak akkor, ha komoly problémáról van szó. Így az én anyám is a terapeutára támaszkodott, tehát, amikor ő azt mondta, hogy jobban vagyok, akkor azt édesanyám nem kérdőjelezte meg.
Mit érzett a családod a lövöldözés után?
– Valamennyien hihetetlenül haragudtak, csalódottak voltak, azonban szerették volna megérteni, hogy miért csináltam azt, amit tettem. Mivel nem sérült meg senki súlyosan, senki nem halt meg, ezért valószínű volt, hogy eljön majd a nap, amikor kiengednek a börtönből. A családom azt akarta, hogy jó életem legyen, fordítsak a sorsomon. Szerencsére megkaptam a szükséges támogatást ehhez. A változás nem azonnal történt, amikor a börtönbe kerültem, hiszen a börtön, mint olyan, egy nagyon erőszakos hely. Azonban idővel képes voltam hinni a családomnak, a barátaimnak, akik nem hagytak magamra, hogy számomra is még mindig van remény. Elhittem, és talán ez segített a gyógyulásban, és a sorsom megfordításában, hogy tényleg van remény a számomra. Nagyjából három éve vagyok szabadlábon, a családom mindenben támogat, kezdetben édesanyámmal éltem. Szeretném azonban tisztázni, hogy nem igazolom a tettem, nem kifogásokat keresek, és nem is másokat hibáztatok azért, amit tettem. Amit tettem, arra mentség nincs.
Visszagondolva, ha a segítségre gondolsz: mi az, amit lehetett volna máshogy csinálni? Miben tudtak volna segíteni?
– Amerikában lehetőség van személyre szabott oktatási tervet kérni azoknak a diákoknak, akiknek nehézségeik vannak, és szükségük van segítségre, időre. Én is kértem ilyen, az iskolában elmondtam, hogy gondjaim vannak, depressziós vagyok, gyógyszer szedek, és öngyilkos gondolataim vannak. Jó diákként hamarosan romlani kezdtek a jegyeim, bukásra álltam, küszködtem. Hiába kértem segítséget, az iskolától nem kaptam. Nem akarom hibáztatni az iskolát, de sokat gondolok arra, hogy mi lett volna, ha segítettek volna, ha kaptam volna több támogatást, időt, kevesebb órám lett volna. Persze, sokáig haragudtam az iskolára, amiért megtagadták ezt a segítséget tőlem, és nem lettek jobbak a jegyeim.
Ennyi év után, ha most mondhatnál valamit a fiatalabbik énednek, mi lenne az?
– Az, hogy bárcsak őszintébb, nyitottabb és sebezhetőbb lettem volna, hiszen akkor tudtam megfordítani a sorsom, és akkor tudtam mentálisan is stabilabbá válni, amikor teljesen megnyíltam, és beismertem azokat a problémákat, amelyeket még a terapeutánál kellett volna elmondanom a lövöldözés előtt. Nem osztottam meg sok dolgot a terápián, nem voltam teljesen őszinte, pedig ez kulcsszerepet játszott volna. Beszélnem kellett volna a dühömről, arról, hogy öngyilkos akarok lenni. Egyedül éreztem magam akkor is, amikor arról kellett volna beszélnem, hogy 5-6 évesen szexuálisan zaklattak, gyerekként. Erről sose beszéltem a terapeutámmal, talán azért, mert féltem, hogy ha erről beszélek, az valahogy hatna a férfiasságomra, valamint az önképemre is. Nem hittem, hogy sok fiúnak, férfinek hasonló tapasztalatai lehettek, mint nekem.
Mit hozott az, hogy megnyíltál?
– Amikor képes voltam erről beszélni, hatalmas súly gördült le a szívemről, és jobban kezdtem érezni magam. Képes voltam ezt követően arra, hogy más, specifikus problémákról is beszéljek, úgy, hogy tudtam, hogy nem vagyok magam. Tudtam, hogy jobb lehet az életem, ismét képes leszek kapcsolódni emberekhez. Éreztem, hogy vannak barátaim, van családom, akiket érdeklek. Korábban féltem arról beszélni, hogy valójában mi zajlik bennem, mert attól tartottam, hogy elfordulnának tőlem az emberek. Amikor viszont megnyíltam, és láttam, hogy nem hagynak el, továbbra is szeretnek, elindultam a gyógyulás újtán.
Az iskolai lövöldözés trauma az egész közösségnek. Te hogyan tudsz napirendre térni a saját traumáddal és az általad okozott traumával?
– Rengeteg embernek, diáktársaknak, iskolai munkatársnak, családnak okoztam traumát, sőt az egész közösségnek. Néhány osztálytársammal beszéltem, és néhány kérdésre tudtam is válaszolni. Nem mondanám, hogy a feleletekre azért volt szükség, hogy meggyőzzem őket bármiről, vagy a tetteimet igazoljam, egyszerűen, ha túl sok kérdés marad nyitva, akkor nehezebb a továbblépés, feldolgozás. Válaszok nélkül minden sötétebb, titkosabb, ijesztőbb. Rengeteg ember maradt egy életre traumatizálva miattam, a tetteim miatt. Fontos volt, hogy megértsem, és felismerjem a tetteim következményét, és azt a traumát, amit másoknak okoztam.
Ha koràbban azon gondolkodtàl,hogy nincs értelme az életednek,ezek az érzések nem erősödtek a tetted utàn?
– De, pontosan ez történt, ugyanis mivel ilyen szörnyűséget tettem, úgy láttam, az életemnek már nincs értelme, sem célja. Nincs jövőm, ezért jobb lenne, ha a börtönben azt tenném, amit a többiek, az erőszakot és a drogokat választanám. Sokáig tartott, míg felismertem, hogy igenis használhatom a bűnömet, a szégyenemet, a bűntudatom arra, hogy motiváljam önmagam arra, hogy jobb legyek. Azzal, amit okoztam, úgy tudok foglalkozni, hogy az életem megfordítom, és küzdök azért, hogy az emberek körülöttem biztonságban legyenek. Ezért beszélek ezekről a dolgokról, nyíltam, hogy olyan ember perspektíváját tudjam megosztani, aki elkövetett egy ilyen szörnyű tettet. Nehéz megbocsátani magunknak, főleg ekkora tragédia kapcsán. Nem azt mondom, hogy amit tettem, az bármilyen szinten elfogadható lenne, inkább azt mondom, hogy a haragot, a traumát nem fogom magam ellen fordítani. Arra fogom használni, hogy a környezetemnek segíteni tudjak, hogy az emberek tanuljanak az esetemből.
Mi lehet a jel arra, hogy valakinek segítségre van szüksége? Mire figyeljünk?
– Fontos talán az, hogy tudjuk, a mentálhigiénia nem egyforma minden embernél. Mindenki máshogy érintett, máshogy szenved, máshogy van rosszul. Vannak azonban általános jelek arra, ha egy gyermek küszködik. Romlanak a jegyek, trauma érte, esetleg otthon akadnak családi gondjai, piszkálják az iskolában, otthon bántalmazzák. Ilyenkor érdemes a fiatalra jobban odafigyelni, és ha kapcsolódni szeretnénk, akkor azt finoman tegyük, hiszen elsősorban ezzel tudjuk megállítani azt, hogy önmagában vagy másokban kárt tegyen. Nem minden mentális problémákkal küzdő ember veszélyes, gyakran csendben szenvednek az emberek, haladnak az életükkel, látszólag normálisan élnek. Fontos ezért, hogy sokat tanuljunk magáról a problémáról, valamint, ha beszélgetünk velük, kerüljük a nagy szavakat, kifejezéseket, inkább nyitott kérdéseket tegyünk fel. Hiszen, ha azt kérdezzük a gyerektől, hogy depressziós-e, vagy dühös-e, a gyerekben felmerülhet az, hogy ha elmondja, hogy igen, annak következményei is lesznek, ami akár stigmatizálhatja is őt. Ezért inkább füllentenek arról, hogy vannak valójában, bezárkóznak. Ha azt látjuk, hogy valaki küszködik, támogassuk az illetőt, töltsünk vele több időt, beszélgessünk vele.
Az iskolában mi lenne a megfelelő módszer?
– Tanulhatnak a gyerekek arról, hogy felismerjék jobban az érzéseiket, illetve megtanulhatják azt, hogyan tudnának erről jobban kommunikálni. Irányított beszélgetésekkel, feladatokkal megtanulhatjuk együtt, hogyan fejezzük ki az érzéseinket, hogyan ismerjék fel őket, és hogyan kommunikáljanak róluk. Mindenki küszködik, és néha az emberek hibákat vétenek, azonban, ha beszélünk velük és róluk, talán legközelebb közbe tudunk avatkozni, mielőtt ez megtörténne.
Miből áll jelenleg a tevékenységed?
– Szerencsére sokan beszélnek velem, sokan keresnek azért, hogy meséljek a történetemről. Azonban sok olyan ember is akad, akik továbbra is dühösek rám, traumatizáltak, de ezt is megértem. Azon dolgozom, hogy jobb ember legyek, beszéljek a problémáról, osszam meg a történetem, a tapasztalataim. Amerikában nem csak az iskolákban, és mentálhigiénés szakemberekkel beszélgetek, de az FBI is felkeresett, hiszen ők is dolgoznak olyan gyermekekkel együtt, akik érintve lehetnek. Őket is azért érdekli a történetem, hogy lássák, hogyan lehet ezt megelőzni. Fontos, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, hogy egyáltalán ne forduljanak elő iskolai lövöldözések.
Amerikában örök kérdés a fegyverviselést korlátozó törvényjavaslatok, Szerbiában is aktuális a kérdés, hiszen mindkét állam esetében rengeteg fegyver van a lakosság tulajdonában. Emiatt Szerbia nemrég akciót indított, amely során következmények nélkül át lehetett adni az illegális fegyvert, lőszert. Neked mi a véleményed a fegyverviselésről?
– Amerikában sokan szeretnék megvédeni magukat, sokan mondják, hogy a bűnözőknél van fegyver, ezért tartanak ők is otthon lőfegyvert. Megértem ezt, önvédelemből tartják, azonban át kellene értelmeznünk és gondolnunk a fegyvertartási kultúrát, törvényeket. Fontos, hogy az emberek továbbra is vadászhassanak, sportlövészettel foglalkozhassanak, megvédhessék magukat, de nem jó, ha otthon olyan fegyvereket tartanak, amelyek veszélyesek. Szükséges az újratervezés, nem csak a tömeglövöldözések, és iskolai incidensek miatt, hanem mert jelenleg az amerikai tinédzserek között rengeteg az öngyilkosság, és amennyiben a fiatal hozzájut a fegyverhez, úgy könnyebben is végez magával, hiszen csak a ravaszt kell meghúznia. Ezért fontos, hogy átgondoljuk a fegyverviselési szabályokat Amerikában, de valószínűleg máshol is.
