Szerbiában december 17-én köztársasági parlamenti választások lesznek. A hatalmon lévő pártok médiasötétségben tartják az országot, ilyen feltételek mellett a május óta tartó ellenzéki megmozdulásoktól nagyon nehéz változásokat remélni. A választási feltételek nemhogy javultak volna, hanem még rosszabbodtak is. A Szerb Haladó Párt (SNS), a Szerbiai Szocialista Párt (SPS) és a Vajdasági „Magyar” Szövetség (VMSZ) hatalmi szövetsége foggal-körömmel ragaszkodik a hatalmon maradáshoz.
A kisebbségi, magyar közösség számára még nehezebb lett az áttörés. A VMSZ és a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) – magyarországi pénzekből – közösségrontó, a közösséget megosztó hatalmi központként működik évek óta.
A vajdasági magyarok vagy beletörődtek a kiszolgáltatottságba, vagy szedték a sátorfájukat és emigráltak (70.000-en így döntöttek az elmúlt 10 évben). Aki itthon maradt, tisztában van vele, hogy itt karriert építeni csak a VMSZ iránti lojalitással lehet, nem pedig szakmai tudással, szorgalommal.
A törtetési vágy vagy a kényszerű behódolás, a félelem vezérli mindazokat, akik még mindig a VMSZ sorait díszítik. Pedig már közel a pillanat, hogy összedől a kártyavár! A pásztori párt aljas politikai módszerei elfogadhatatlanok, vállalhatatlanok! Aki ott segédkezik, elárulja a vajdasági magyar érdekeket, szégyent hoz a saját fejére.
A délvidéki/vajdasági magyar közösség egyszerre hármas diktatúrát szenved: a vučići, pásztori és orbáni bűnszövetkezetben gyalázat részt venni! A következményekért felelni fognak a szekértolók abban a pillanatban, ahogy megtörténik a hatalomváltás. Az átvilágítás elkerülhetetlen!
A közéletből hirtelen eltűnt Pásztor István autokrata pártvezérnek a meghosszabbított keze fia, Bálint, a VMSZ elnöki posztjának várományosa, valamint élettársa, Lovas Ildikó (aki Milošević Mirájának és Ceaușescu Elenájának szerepét ismétli a kis vajdasági magyar történelemben). Nekik köszönhető intézményeink mindennapos mobbingolása. Szervezeteinket kiskorúsították, az értelmiségi réteget kiirtották, a párbeszédet, vitát eltiporták. Mi ez, ha nem a megfélemlítésen alapuló diktatúra? A történelem legsötétebb korszakainak egyikét éljük ismét, ki tudja, hányadszor.
Legújabb bizonyíték erre az MNT a 2024-2029-re tervezett tájékoztatási és médiafejlesztési stratégiáról tartott októberi alibi-közvita. Az MNT vezetésének esze ágában sincsen olyan stratégiát készíteni, amely a tárgyilagos, az újságírói szakma és etika szabályai szerinti tájékoztatás feltételeit biztosítaná.
Fremond Árpád MNT-elnök nem is rejti véka alá, hogy kirekesztik az engedetleneket: „A mi politikai beállítottságunk szája íze szerint készült el ez a stratégia, azok kerültek bele, akikkel együtt tudunk működni. […] Ha én azt gondolom, hogy bizonyos portál nem közösséget építő tevékenységet folytat, akkor az nem kerül be a stratégiába.”
A közösséget megosztó idézet jól mutatja, hogy az MNT-ben fogják meghatározni, ki a magyar, ki nem. Nem az egész magyar közösségnek, hanem csak azoknak az érdekeiért küzdenek, akik a testület jelenlegi (VMSZ-es) összetételét megszavazták. Ezek pedig számbelileg bizony jócskán kisebbségben vannak, ha az egész vajdasági magyar választótestületet nézzük. Mi lesz, ha megszólal a hallgató többség? Amelynek a Facebook-kommentekből ítélve egész más a véleménye, mint a VMSZ-t lájkoló, kitartott nyájnak.
Az MNT-nek sikerült azt is kiharcolnia a médiatörvény-vita során, hogy az újságok szerkesztőségeinek ne legyen titkos szavazati joguk az főszerkesztő megválasztásában. Számtalan ilyen „sikert” könyvelhetnek el – saját szégyenükre.
A junior Pásztor a Facebookon még dicsekszik is azzal, hogy – az Európai Unió és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet elvárásai ellenére –, a Szerb Haladó Párttal együttműködve (október 26-án) sikerült olyan tájékoztatási törvényt elfogadtatni a szerb képviselőházban, amelyik tovább mélyíti a médiasötétséget!
Szeptember 23-án Kontrapunkt lakoma címmel értelmiségi találkozót tartottak Óbecsén, de a szervező, Orcsik Roland író arra panaszkodott, hogy sokan el se mertek jönni, utána pedig fagyos csönd következett, összesen két kommentező cikk született. Megállapítva, hogy ez nem sok jót árul el a vajdasági véleményszabadság színvonaláról. De itt nemcsak a vélemény szabadsága, hanem az élet normalitása forog kockán. A pásztori hatalom sikeresen feudalizálta, megfojtotta úgy az állami intézményeket, mint a civil szférát, szó szerint mérgezett lett nemcsak a vizünk, hanem a közéletünk is.
– Itt, Vajdaságban van egy fölső cenzúra és egy öncenzúra, ami megmutatkozott az esemény látogatottságán is. Nem problémátlan erről nekem beszélni, mert nem itt élek, kisebb kockázatot vállalok a véleményemmel. A Vajdasági Magyar Szövetség szinte totalitárius módon bontotta le a demokratikus intézményeket, és a Prosperitati-támogatásokon keresztül a gazdasági szférát is uralja, emiatt a magánmecenatúra sem működhet. Megértem, ha emiatt nem meri valaki nyíltan vállalni a kritikát, ám azt fájlalom, hogy alig van próbálkozás – nyilatkozta Orcsik Roland.
Amíg azonban a VMSZ-szájíz dominál, addig marad ez a világ. Mindennapos lesz, hogy Pásztor István, vagy élettársa, Lovas Ildikó csak úgy „odatelefonálgat”, „odaszólogat” a vajdasági színházakba, szerkesztőségekbe, díjosztó bizottságokba, és az alattvalók máris izzadnak, igazodnak, korrigálnak. Különben jön a megtorlás, az ember nem kap munkát, nem működnek együtt vele, felmondatják az albérletét, nem kap donációt, nem kap díjat, kiüldözik az országból a családját stb.
Német László, Belgrád magyar nemzetiségű katolikus érseke a Vatikánban tartott búcsúszentmisén így nyilatkozott: „Hála Istennek, ma nincs háború országunkban, és mégis micsoda állapotok uralkodnak! Nincs társadalmi párbeszéd, az országunk minimum két táborra szakadt, rengeteg a sárdobálás, és a legjobb fiataljaink – és nem csak ők – elhagyják az anyaországot” – mondta a főpap.
Az érsek beszédét Perintfalvi Rita Publik magyar katolikus teológus, író, egyetemi oktató így kommentálta: „Úgy tűnik, hogy Magyarország népe csendes és erőszak nélküli forradalmat vív az egyre inkább totalitáriussá váló orbáni rezsim ellen. S ez a csendes forradalom idővel szépen lassan romba dönti majd az országot: mert eltűnnek a fiatalok, közülük is a legtehetségesebbek és ezzel elveszik a jövő”. Tegyük hozzá: Ez Szerbiára is egyaránt vonatkoztatható!
A kilencvenes évektől kezdve mostanáig rengeteget szenvedett vajdasági magyar közösség létszámában és erejében is folyamatosan leépült. Elszegényedett, elbátortalanodott, a politikától megundorodott. Úgy tűnik, sajnos, hogy jövőjét nem a szülőföldjén maradásban, hanem inkább az elköltözésben, a „csendes forradalomban” látja.
A december 17-re bejelentett választások – amennyiben hatalomváltásra kerülne sor – új lehetőség lenne talán a közösség újbóli építkezésére.
Jó hír, hogy a „Szerbia az erőszak elleni” tiltakozások körül összegyűlt ellenzéki szervezetek október 26-án „egyezségre jutottak a választásokon való közös fellépésről”. Csak a szerbiai ellenzék hatalomra kerülése és a magyar ellenzéki szervezetek összefogása, valamint a választásokon való együttes fellépése segítheti elő a magyar közösségnek a politikai közönyből való „felébredését”! A megfélemlítő rendszereket azonban csak akkor tudjuk elűzni, ha a közösség tagjai megszabadulnak a félelemtől és részt vesznek a választásokon!
Tudjuk mi, hogy „minden rendszer megbukik egyszer”, csak nem mindegy, hogy mikor és milyen árat kell fizetni érte!
A megfélemlítő rendszereket el kell űzni!
BOZÓKI Antal