A Hamász október 7-ei véres és kegyetlen támadása természetesen semmivel sem igazolható. Benjamin Netanjahu miniszterelnök most „hatalmas bosszúállásnak” nevezi a zsidó államnak okozott traumából fakadó ellenintézkedéseket, ez azonban nem a legjobb alap a nehéz politikai döntések meghozatalához. Fareed Zakariah, a nemzetközileg legismertebb amerikai külpolitikai elemző–újságíró a terrorizmus elleni harc nemkívánatos következményei alapján értékelte a négy hete folyó gázai megtorlást. Az alább ismertetett szöveg a Washington Postban jelent meg és Zakariah vasárnapi tévéműsorában hangzott el.
“Az intenzív érzelmek gyakran megnehezítik, hogy alaposan átgondoljuk cselekedeteink következményeit. Izrael egyre intenzívebb gázai hadműveletét figyelve eszembe jut egy másik jobboldali izraeli kormány inváziója – amely szintén terrorista támadásokra reagált –, és a vége nagyon eltért Izrael reményeitől.”
Fareed Zakaria 2013-ban (Fotó: Wikipedia)
A Palesztin Felszabadítási Szervezet bázist állított fel Bejrútban és más palesztin szervezetekkel együtt Libanon Izraellel határos részeit tartotta ellenőrzése alatt, és onnan folyamatos bevetéseket hajtott végre az izraeli véderő és civilek ellen. Menachem Begin konzervatív kormánya, Ariel Sharon védelmi miniszterrel az élen, 1982-ben úgy döntött, hogy inváziót indít a PLO libanoni infrastruktúrájának megsemmisítésére. Ennek hatékony végrehajtása érdekében Izrael szövetkezett a libanoni keresztény milíciákkal (egy frakció a sok közül egy multiszektariánus országban) és Begin abban reménykedett, hogy keresztények által uralt kormányt állíthat fel Bejrútban.
„Az invázió erőteljes és véres volt. Izrael csaknem 80 000 katonával és több mint 1200 tankkal támadott. Becslések szerint Libanonban több mint 17 000 ember halt meg, a sebesültek száma meghaladta a 30 ezret. Izrael elérte alapvető célját és elüldözte a PFSZ-t az országból. De a siker ára az erőszak brutális eszkalációja volt, ami további szörnyű tragédiákat eredményezett. Az Izraellel szövetséges, Izrael által ellenőrzött zónában tevékenykedő milícia palesztin és libanoni civilek százait, talán ezreit – köztük sok nőt, gyermeket és idős embert – mészárolt le Bejrút Szabra negyedében és a szomszédos Satila menekülttáborban. Még nagyobb, hosszú távú jelentőséggel bírt, hogy Izrael inváziója felélénkítette a nem keresztény erőket Libanoonban és segített létrehozni a Hezbollahot, az iráni támogatású síita csoportot. Azóta az jelenti az egyik legerősebb fenyegetést Izrael biztonságára nézve. Október 7-én a Hamász azt állította, hogy 5000 rakétát lőtt ki Izraelre. A Hezbollahnak becslések szerint 150 000 rakétája van.”
Zakariah arra a tanulságra int, hogy a háborúk gyakran egészen más következményekkel járnak, mint amit azok megindítói elképzeltek. Az egész közel-keleti feszültség háborúk egész sorának nem szándékos következménye. Ennek belátásához nem is kell visszamenni az első világháborúig. Az Egyesült Államok 2003-ban iraki inváziója megdöntötte Szaddám Huszein szunnita hatalmát és Irakot a többségi síita kezekbe adta. Az uralkodó elit szoros kapcsolatban állt Iránnal, ami közelebb hozta egymáshoz a Perzsa-öböl szunnita arabjait és Izraelt. Ez a virágzónak tűnő szövetség viszont az olyan palesztin szélsőséges csoportok erejét fenyegette, mint a Hamász, és azok felrúgták a látszólagos békét.
„Mit tehet hát Izrael?” – kérdezi Zakariah Robert Pape-et. A Chicagói Egyetem kutatója szerint a terrorizmus tanulmányozása azt sugallja: „a terroristák elleni egyetlen hatékony módszer az, hogy – jellemzően évekig tartó kampány árán – kombináljuk a terroristák elleni tartós és szelektív támadásokat olyan politikai műveletekkel, amelyek éket vernek a terroristák közé, valamint a terroristák és a helyi lakosság közé.” Pape azt javasolja, hogy a katonai válaszcsapások mellett Izrael mutasson fel egy megoldást a palesztin állam létrehozatalára.
Zakariah David Petraeus nyugalmazott tábornokra, az Egyesült Államok iraki konszolidációjának eszmei atyjára is hivatkozik, aki egy sor felkelő és terrorista csoportot semlegesítve szintén kifejtette: „Kulcsfontosságú a lakosság leválasztása a terrorista csoportokról. Emellett – tette hozzá – fel kell valamit kínálni a lakosságnak, nyújtani kell reményt egy szebb jövőre.” A Konfliktus: A hadviselés fejlődése 1945-től Ukrajnáig című, Andrew Roberts-szel közösen írt, új könyvében Petraeus a beavatkozás sikerét ezeknek a politikai tényezőknek tulajdonítja a tisztán katonai tényezők mellett.
Zakariah arra figyelmeztet, hogy „Izrael azonban nem követi ezt a petraeusi stratégiát. Becslések szerint 30-40 ezer Hamász harcos tartózkodik Gázában, a több mint kétmilliós környezetben, ahol a lakosság majdnem fele kiskorú. A gázaiak Hamásszal kapcsolatos véleménye nagyon vegyes. A Hamász ugyan 2006-ban megnyerte a választást, de 2007-ben puccsot hajtott végre és azóta iszlamista vasmarokkal kormányoz. Most, amikor a gázaiak kegyetlen ostrom alatt állnak, amely elzárja tőlük az élelmet, vizet és üzemanyagot, az óránkénti bombázástól, civil áldozatok ezreinek látványától meggyötörve, felsorakoznak a Hamász mögött. És ez éppen az ellenkezője annak, amit egy jól megtervezett terrorizmusellenes stratégia célja lenne.”
“Tudom, hogy messziről könnyű kritizálni. Izrael természetesen mélyen sebezhetőnek érzi magát, és ezt a sebezhetőséget tovább rontja az antiszemitizmus szörnyű növekedése a világ számos részén, beleértve az Egyesült Államokat is. De érdemes elgondolkodni azon, hogy a dühből és megtorlásból kovácsolt politika hozhat-e tartós eredményt. Izrael megtámadta Libanont és legyőzte a Hezbollahot. Izrael továbbá meggyengítette a ciszjordániai Palesztin Hatóságot, ami mind a Hamász megerősödéséhez vezetett.”
Az amerikai elemző végül elismeri, hogy nem lehet tudni, hosszú távon mit hoz az izraeli bosszúhadjárat. De attól tart, hogy az nem lesz jó sem Izraelnek sem a palesztinoknak.
Gyerekek a Gázai övezetben (Fotó: Pixabay)
