Felmerülhet valakiben a cím láttán, hogy erről a témáról már sok szó esett, de vajon ki dönti el azt, hogy mi a kellő mennyiség?  Egyáltalán kellő minőségben szólt-e a témáról a közvélekedés, a média, a társadalom? Egy ilyen eseményre nem lehet felkészülni, de az érett felnőtt ismérve, hogy krízisidőszakokban megfelelő biztonságot nyújt a gyerekek számára, csökkenti a traumatizáltság hatásait, tevékenyen segíti a gyászfeldolgozást. Ha ezt társadalmi szintre helyezzük, akkor ki kell mondanunk, a döntések meghozói rögtönözve, a folyamatot nehezítve cselekedtek, és cselekednek ma is nagyon sok esetben. Ez a kapkodás volt jellemző a helyszínen nyújtandó segítség területén és a társadalmi szintű intézkedések kapcsán is. 

Másnap reggel. Az iskolákban a tanárok május 4-én úgy mentek be órára a gyerekek közé, hogy a fenntartó semmilyen segítséget nem adott. Sajnos az évek óta tartó központosítás, kontroll elsorvasztja az autonómiát, így sokan tanácstalanul mentek be a gyerekek közé. Természetesen voltak olyanok, akik tudták, hogy a legrosszabb nem beszélni a történtekről, s kellő körültekintéssel támaszt tudtak nyújtani a gyerekeknek. Sok segítő szakember azonnal felvállalta a nyilvános szereplést, hogy tájékoztatást adjon a legfontosabb tennivalókról, a megfelelő viszonyulásról, de inkább csak a nem kormánypárti médiában. Sajnos nagy volt a „zaj”, nem biztos, hogy mindenkihez eljutottak az egyébként nagyon fontos tudnivalók. Nem csak a másnap reggel volt ilyen, a múlt iskolaév hirtelen befejezése, majd az új iskolaév kezdete is. 

Keveset beszélünk a gyászról és a veszteségek feldolgozásáról

A társadalom egyre inkább tabuként kezeli ezt a témát. Az általános trend a „légy mindig vidám” üzenettel élő mérgező pozitivitás. Ez a hozzáállás pluszban terheli meg az egyént, hiszen nem ad hitelt az érzéseinek, kétségbe vonja azokat, pedig a mai életvitelünk gyakori és sokféle veszteségélménnyel jár. Ezeket meg kell tanulnunk kezelni. Tudnunk kell beszélni erről. A Ribnikárban történtek másképpen csapódtak le a közvetlenül érintettekre, a közelben tartózkodókra, valamint a társadalom egészére. A meggyilkolt gyerekek szülei a napokban kezdtek el beszélni arról, hogy mit éltek át, mégpedig elsőként a horvát média szólította meg az egyik elhunyt kislány szüleit, mintha Szerbiában senkinek sem lett volna bátorsága odamenni a szülőkhöz.

Pedig a szolidaritás borzasztóan fontos kovásza minden közösségnek. Elmondásuk szerint a közeli ismerőseiktől megkapták a kellő támogatást, de a társadalom egészétől nem. Az egyik kislány szülei ezt megelőzően nyilvánosan tettek közzé bejegyzéseket a közösségi médiában, egy másik kislány apukája pedig maga kérte be magát egy élő műsorba vendégnek, rámutatva, hogy a történtek után már semmi sem a régi. A saját gyermek elvesztése a lehető legerősebben traumatizáló és stresszelő veszteség. Az érintettek gyakran elmondják, hogy ez az a gyász, amely az idő múlásával nem enyhül. A gyerekeik kortársainak életállomásait látva a fájdalom gyakran még el is mélyül. Ilyenkor enyhülést az hoz, ha valamilyen mélyebb jelentést találnak a veszteségben, általában olyan tevékenység, amely értelmet ad a szenvedésnek. Vannak erre példák a környezetünkben, a legismertebb ilyen talán Igor Jurić tásadalmi aktivizmusa. Az egyik gyermekét elvesztett szülő például azt nyilatkozta, hogy a legnagyobb segítség számukra az volt, hogy együtt sétálhattak hétről hétre Belgrádban az elégedetlen tömegekkel, függetlenül attól, hogy a hatalom politikai indíttatást tulajdonított a felvonulásoknak.  

Ezeknek a gyerekeknek a halála nem csak az érintett családok gyásza, az egész társadalomé, amelynek döntéshozói nem segítik ezt a folyamatot a megfelelő intézkedésekkel. Az iskolákban azóta is folyamatosan magas az erőszakos cselekedetek száma, a minisztérium azonban mindössze különböző írásos és adminisztratív utasításokkal igyekszik tüzet oltani, például létrehoztak egy elektronikus platformot az erőszak különböző formáinak bejelentése céljából. Valójában rengeteg értékes időt vonnak el ezzel is az emberi kapcsolatoktól, márpedig az emberi kapcsolódások a gyógyír mindenre. A leghatékonyabb intézkedés ugyanakkor az lenne, ha csökkentenék az adminisztrációs feladatokat. Ha a pedagógusoknak visszaadnák azt az önállóságot és szabadságot, amivel lehetővé válnának a minőségesebb emberi kapcsolatok, hosszú távon pedig vonzóvá tennék a szakmát, és nagyobb hangsúlyt fektetnének a leendő tanárok képzésében a pedagógiai és pszichológiai tudásra, valamint a készségek fejlesztésére. 

Hol tartunk most a Ribnikárban történt események feldolgozásában?

Kollektív gyászunkban túl vagyunk már a tagadáson, hogy ilyesmi nem történhet meg nálunk. A düh nagy része is elszállt, a spirituális alkudozáson is túl vagyunk már valószínűleg. A bánat, a lehangoltság artikulálása emlékhelyet kíván. Fél évvel a mészárlás után ez lenne a társadalom legfontosabb tennivalója: méltó emlékhelyet, emléknapot létrehozni,  intézményes megemlékezési lehetőséget biztostani. Mindez elengedhetetlen, hogy majd integrálhassuk az életünkbe. Fel kell dolgoznunk, hogy az iskola már nem teljesen biztonságos hely a gyermekeink számára. Félő, hogy az emlékhely megépítését beárnyékolják a soron következő választások. Az ehunyt gyerekek szülei is figyelmeztetnek, hogy feledésbe merülhet, ami történt. Ne hagyjuk!