Az Európa középső és keleti felében élő ember, legyen bármilyen helyzetben is, általában Nyugat felé tekint, annak viszonylatában gondolkodik. A Szerbiában élők is ideálként tekintenek az ottani életkörülményekre, képben vannak a fizetésekkel és a lehetőségekkel kapcsolatban, és mindenki határozott véleménnyel rendelkezik a nyugati történésekről.
Ehhez képest a tőlünk keletre eső területekről vajmi kevés információ éri el a lakosságot, dacára annak, hogy történelmi és kulturális fejlődésünk tekintetében hozzájuk jóval több szállal kötődünk. Azt lehet tudni, hogy található arra egy-két olyan ország, ahol kivételesen még a szerbiai fizetések is egészen életképesnek számítanak, mégis elvétve megy oda bárki is. Persze, két éve hallani, hogy zajlik arra valamiféle háború, pár hónap alatt viszont az ezt övező érdeklődés is alaposan lecsökkent.
Moldova azért nem kecsegteti fényes és gondtalan jövőképpel az állampolgárait, nem csoda, hogy közülük sokan vágynak a román állampolgárságra és a vele járó európai uniós útlevélre. De még az ország nemzetközileg elismert határain belül is hatalmas egyenlőtlenségeket találhatunk a kitörési esélyek tekintetében.
Moldovának is megvan a maga Koszovója, a szakadár Dnyeszter Menti Köztársaság, más néven Transznisztria. A többségében oroszok lakta területen élők a Szovjetunió szétesésekor kezdtek el harcolni a függetlenségért, tartva attól, hogy Moldova egyesülni fog Romániával, és az új államalakulatban nekik elnyomott szerepkör jutna. A közel kétéves háború 1992-ben valós megoldás nélkül ért véget: Moldova ugyan nem ismerte el Transznisztria függetlenségét, de azt elfogadta, hogy nem szól bele a térség belügyeibe.
A főtér Transznisztia fennállásának 33. évére emlékeztet, a háttérben a területet elismerő három entitás zászlajával
A félbácskányi régió földrajzi és geopolitikai fekvése nem nevezhető ideálisnak, mivel az a Dnyeszter folyó és a közelben vele szinte párhuzamosan futó ukrán határ között terül el, így a formáját tekintve egy nagyjából kétszáz kilométer hosszú, de csak 5-30 kilométer széles földsáv egy folyó és egy másik ország közé beszorítva. Fővárosa, Tiraszpol minden szükséges állami intézménnyel rendelkezik, ám függetlenségét egyetlen ENSZ-tagállam sem ismeri el – még a számára bőséges támogatást, például ingyen gázt biztosító Oroszország sem. A város főterén és a külügyminisztérium előtt azonban büszkén lobog Dél-Oszétia, Abházia és Hegyi-Karabah zászlaja: annak a három, szintén nem független (egykori szovjet) szakadár régiónak a lobogója, amelyekkel diplomáciai kapcsolatot ápolnak – bár azóta utóbbi már meg is szűnt, miután az azeriek kiűzték onnan az örményeket az elmúlt hónapok során.
A parlament épülete előtt Lenin őrzi a rendet
A transznisztriaiak a Moldovával közös, vélt határvonalon fel is építettek maguknak útlevél-ellenőrző pontokat a zászlajuk piros-zöld-piros sávjait megidéző épületekkel. Az átkelés gyorsabb és gördülékenyebb, mint a posztszovjet térség jellegzetes minibusza, a marsrutka, amellyel megérkezünk. Pecsétet nem ütnek az útlevélbe, viszont a külföldiek részére kiállítanak egy cetlit, amelyen az engedélyezett tartózkodási idő olvasható. A belépéskor ezt nem túl komoly szakmai szempontok alapján döntik el, egyszerűen csak megkérdezik, hogy hány napot akarunk maradni, ám a hallottak alapján a kilépéskor már nagyon szigorúan veszik, és pénzbírsággal szankcionálják, ha nem tartjuk be a saját magunk által megszabott időkeretet. Furcsa működési elv, mindenesetre a biztonságra játszva több napot mondok, mint amennyit maradni tervezek.
Aki járt már Oroszországban, az nem lepődik meg a tiraszpoli városképen: az uralkodó szín a szürke, a jellemző épületforma pedig a panelekből készült; és még egy parkban ébredve is rögtön rá tudnánk vágni, hogy a kontinens melyik végében járunk a gondozatlan növényzetre, a töredezett járdákra vagy az évtizedek óta rozsdásodó játszótéri elemekre pillantva. Valahogy ennek a nyomasztó tökéletlenségnek is megvan a bája és a vidám oldala: az egyik gyorsétterem például szégyentelenül használja a McDonald’s logóját, hogy azt fejjel lefelé fordítva cirill S betűként alkalmazza saját cégtábláján.
A megállt idő legbeszédesebb nyomai azonban a továbbra is büszkén álló múltbéli szimbólumok. A parlament előtt angyal benyomását keltve lobogtatja köpenyét a hatalmas Lenin-szobor, a képviselők a Szovjetek Házában laknak, és lépten-nyomon bele lehet botlani a sarló és kalapács jelképegyüttesébe, amely a zászlón is megtalálható. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy Transznisztria a kommunizmus utolsó európai hírnöke, ahol még mindig ötéves tervekben és állami tulajdonokban gondolkodnak, ez azonban nem igaz. Ez a régió is – lehetőségei szerint – a szabad piacgazdaság elvei szerint működik, a régi idők jelképeit pedig egyszerűen csak megtartották, hiszen sok más nemzettel ellentétben nem találnak azokon semmi szégyellnivalót.
A szürke városképet a Sheriff önkiszolgálóinak színe sem igazán dobja fel
Ezt már Rodion meséli, aki boldogan ajánlotta fel, hogy körbevezet szülővárosa, Bender utcáin. Kifejti, hogy náluk is tartanak választásokat ötévenként, bár valami nem stimmel velük, hiszen mindig előre le van osztva, ki fog nyerni. Megnyugtatom, hogy ilyen rendszerek tőle kicsivel nyugatabbra is virágoznak, és olyan üzleti birodalmakkal ugyancsak lehet találkozni, mint az itteni Sheriff, amely szinte a régió teljes infrastruktúrájára rátette a kezét, hiszen az ő logójuk látható a bevásárlóközponton, ő szolgáltatja az üzemanyagot és az internetet, na meg pénzeli a helyi futballcsapatot, amely a Real Madrid legyőzésével rajzolta fel a régiót sokak mentális térképére két és fél évvel ezelőtt.
Kérdésemre Rodion nyomasztó részleteket mesél arról, milyen lehetőségei vannak az érvényesülésre egy embernek, aki Transznisztriában születik. A kváziállam által kiállított dokumentumokkal nem sokra megy, csak Moldovába engedik át a belső határokon. A fiatalok a 16. életévüket betöltve eldönthetik, hogy moldovai vagy orosz útlevelet szeretnének-e kapni, ami nagy identitásdilemmát okoz számukra. Az alig ötszázezres lakosság túlnyomó része orosznak vallja magát, legalábbis ahhoz a kultúrkörhöz áll közel, mégis a moldovai állampolgárság az, amely közelebb viheti őket a szebb élethez, és ha megtanulnak románul, akár az EU-hoz is. Merthogy itt is mindenki a Nyugatban látja a szabadulás útját, főleg azóta, hogy elkezdődött a háború, amely kapcsán az itt lakók határozott semleges álláspontot képviselnek, mivel a gazdasági fennmaradásukat biztosító két oldal egyikétől sem szeretnék elvágni magukat.
Transznisztria saját pénznemmel is rendelkezik: a helyi rubelhez csak itt lehet hozzájutni, a határokon kívül pedig sehol sem váltható be. Az autók helyi rendszámtáblával rendelkeznek, de az autósok Moldován kívülre nem mehetnek velük, ezért ilyen esetekre ideiglenes táblát kell váltaniuk – sok-sok ilyen aprósággal nyomatékosítja saját identitását, egyúttal pedig nehezíti meg lakói boldogulását a helyi vezetőség.
Egy posztapokaliptikus film díszlete is lehetne ez a lepusztult játszótér
2022 februárja óta a régió helyzete még kétségbeejtőbb lett, hiszen Ukrajna – az itt állomásozó katonaságtól tartva – lezárta és fokozott védelem alá vette a közös határukat, így az oroszországi szállítmányok már nem jutnak be hozzájuk. Rodion sokáig angolt tanított anyaországi honfitársainak, de mivel a fizetését orosz rubelben kapta, a legyengült valuta miatt keresetének értéke megfeleződött, így a fizetése kislánya megszületése óta már végképp nem volt elég a megélhetésre. Nemrég felvételt nyert egy német cég tréningjére, ami újjáélesztette benne a régi álmot, hogy egy napon a családjával Németországba költözhet, hiszen a nyelvet tökéletesen beszéli. Megkötésekkel teli mindennapi élete során úgy megtanulta értékelni az apróságokat, mint kevesen: arról is lelkesen mesél, hogy egyszer befizetett egy körutazásra a zsebkendőnyi Transznisztria északi részére, és annyira élvezte a kirándulást, hogy később barátaival ismét bejárta az iparosított területet. Szabadidejében virtuális labdarúgó-mérkőzéseket közvetít, na meg kíváncsi külföldieknek mutatja meg városát, hogy ha ő maga nem is kalandozhat el messzi vidékekre, legalább ilyen módon közelebb hozza a világot, és pozitív benyomást tegyen az itt élő, a történelem több pontján is megbélyegzett oroszok vendégszeretetéről.
Egy kiváló elme nagy ambíciókkal, de erősen korlátozott szabadsággal – Rodion élete tökéletes példája annak, hogy a születési hely az elsődleges meghatározója egy ember lehetőségeinek, de annak is, hogy Európa legkilátástalanabb pontján is lehet a jövőbe tekintve élni.
(Folytatjuk)
Bognár Viktor
A Moldova elleni függetlenségi háborúban használt tank a városközpont dísze (Fotó: Bognár Viktor)
