Amikor szárnyra kelt a hír, hogy az amerikaiak jelentős előnyre tettek szert az úgynevezett űrversenyben, a 70-es évek vége felé a szovjetek úgy döntöttek, kémeket juttatnak be a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalba, vagyis a NASA-ba. Az anekdota szerint a beépült emberek feladata az volt, vagyis lett volna, hogy visszatérésükkor elmondják, nem is akkora az amerikaiak előnye, a Szovjetunió egyáltalán nincs lemaradva, sőt, egyes területeken még mindig megelőzik az Amerikai Egyesült Államokat. A hazaérkezéskor azonban a két kémnek senki nem említette, hogy a vezetők nem viselnék könnyen, ha kiderülne, mekkora a lemaradásuk, így a meghallgatás eleje így nézett ki:
– No, elvtársak, meséljenek, milyen tapasztalatokat szereztek?
– Tisztelt vezetők – mondta az egyikük, majd egy nagyot nyelt és így folytatta:
– Láttuk a jövőt!
Hogy mi lett a sorsa a két kémnek, arról már nem szólt a fáma, de nagy valószínűséggel egyikük sem kapott kitüntetést, az uniformisra még egy csillagot, és nem élvezték a könnyű és gondtalan nyugdíjaséveket.
De könyörgöm, hát kit érdekelnek a szovjetek meg az amerikaiak, mikor ebben a Szerbiának nevezett országban nekünk nemcsak, hogy elkészítették a jövőbe való ugrást, hanem az elmúlt napokban már meg is tapasztalhattuk, hogyan is néz majd ki az a jövő két-három éven belül.
Ha az olvasó nem él egy gumiszobában és nemcsak a hatalom által ellenőrzött és az adófizetők pénzéből fenntartott sajtótermékekből tájékozódik, akkor az elmúlt napokban akarva-akaratlanul is szembejött vele Dinko Gruhonjić neve, aki azért került a figyelem középpontjába, mert egy tavaly áprilisi (!) felvételt úgy vágtak össze és tették fel nemrég a közösségi oldalra, hogy aki megnézi, annak az jöjjön le belőle, hogy a Banja Luka-i születésű újságíró, aki az újvidéki Bölcsészettudományi Kar tanára, szimpatizál azzal a Dinko Šakićtyal, aki a jasenovaci koncentrációs tábor parancsnoka volt. Ha valaki vette volna a fáradságot, és megnézi a teljes felvételt, akkor kiderült volna számára, hogy Gruhonjić egész más kontextusban beszélt a parancsnokról. Az sem mellékes, hogy az 54 éves férfi felmenőit az usztasák ölték meg, így akibe egy kis józan ész szorult, az bizonyára elgondolkodott volna azon, hogy vajon mennyi az esélye annak, hogy ő egy usztasa parancsnokkal bármilyen formában is szimpatizáljon.
A meghamisított felvétel miatt elkezdték Gruhonjićot támadni, a tömbház falára fenyegető falfirkák kerültek. Többen is támogatásukról biztosították az újságírót, köztük médiaszervezetek, a nemzetközi PEN Club és a Sajtószabadság Alapítvány is, s amikor úgy tűnt, hogy lecsendesedik a történet, akkor csütörtökön ismeretlen fiatalok egy csoportja berontott az újvidéki Bölcsészettudományi Kar épületébe, és elkezdték teli torokból üvölteni, hogy a kar vezetése gyűlöletbeszéd miatt távolítsa el Dinko Gruhonjićot, vagyis rúgják ki az állásából. Mivel az egyetem autonómiája sérült, és a kihívott rendőrök azt állapították meg, hogy semmilyen szabálysértés és bűncselekmény nem történt (biztos urak, hát a közrend megzavarásáról hallottak-e már?), így az egyetem értesítette a tanárokat és a hallgatókat, hogy mivel nem tudják garantálni senkinek se a biztonságát, felfüggesztik a tanítást.
Lépjünk csak egy picit vissza az időbe, és vegyük sorba a hatalmon levők ígéretét, milyen témakörökre kell különösen figyelnünk. Az első hármat sorolnám csak ide, amelyek így néznek ki:
- A polgárok életszínvonala – Gondviselés az emberekről
- Felgyorsított modernizáció – digitalizáció
- Infrastruktúra – oktatás
És most már mindenki láthatja, hogy pár nap alatt Dinko Gruhonjić példáján keresztül megtapasztaltuk a jövőt. A hatalom a maga módján gondot visel az újságíróra, a meghamisított felvétel alátámasztja, hogy nemcsak mellébeszélés volt ez a felgyorsított modernizáció a digitális világban. Ami pedig az infrastruktúrát illeti, azon belül is azt oktatást, most épp ott tartunk, hogy ismeretlenek ordibálnak és dudálnak az egyetem falain belül, azok pedig, akiknek ott a munkahelyük vagy éppen a jövőjüket szeretnék megalapozni az ott megszerzendő tudással, az épület előtt tartózkodnak, mert bemenni nem tudnak.
Csakis hálával és köszönettel tartozunk a hatalmon levőknek, hogy még ha csak egy rövid kis időre is, de betekintést nyerhettünk a jövőbe, ahogy ők mondanák beleugorhattunk abba a helyzetbe, ami ránk vár.
Nekem különben is tériszonyom van, s amíg nem derül ki, hogy ez a jövőbe való ugrálósdi vízszintes vagy függőleges, addig én egy-két lépést tennék hátrafelé, ugráljon az, aki nemcsak a nyilvánosság előtt mondja, hanem otthon a négy fal között is szentül hisz abban, hogy ez a helyes út, ez a jövő és azt szeretné, ha a gyerekei ebben nőnének fel. A velem hasonszőrűek, vagyis a tériszonyosok pedig nyugodtan adjanak fel egy apróhirdetést valamelyik lapba, azzal a szöveggel, hogy: Elveszítettem a jövőbe való hitemet. Érvénytelenítem.
