Kedden reggel újra teljes felállásban „nyitott” az amerikai közigazgatás, miután hétfőn megszületett a megegyezés egy finanszírozási hosszabbításról. Természetesen mindkét politikai szekértábor a másikra mutogat a káosz miatt. Donald Trump elnök azon gúnyolódik, hogy a demokraták „észhez tértek az obstrukcióból”. Az ellenzék viszont – belső elégedetlenség és a bázis egy részének tiltakozása közepette – részleges győzelmet hirdet, mert kicsikart egy törvényt és egy ígéretet a szenátus munkaelnökétől. A hirtelen „harmónia” azonban csak három hétig tart: február 8-ig újabb döntésre lesz szükség.

Először fordult elő az Egyesült Államok történetében, hogy az egypárti többség képtelen biztosítani az állami szféra folyamatos finanszírozását, miközben birtokolja a teljes hatalmat (vagyis a törvényhozás mindkét házát és a végrehajtó ágazatot – a legfelsőbb bíróságot is, de az itt lényegtelen). Ez azért lehetséges még ilyen esetben is, mert a szenátus százból 60 szavazatot követelhet a döntések meghozatalához, pontosabban az időhúzásos obstrukció leszavazásához. Így akarják elkerülni a többség diktátumát, hiszen leggyakrabban egyik pártnak sincs háromötöde a szövetségi testületben.

Az amerikai belpolitikai káosz külföldiek számára nehezen érthető, amit a Trump-korszak csak tovább bonyolított, hiszen az elnök teljesen kiszámíthatatlan. Nem meglepő hát, ha egyesek úgy gondolják, nincs is értelme foglalkozni vele. Csakhogy számos döntésnek nemzetközi dimenziói is vannak – de különben is hasznos lehet észrevenni és megérteni, hogyan akadályozható meg a mindenkori többség korlátlan hatalma. Az értelmes pártközi politikai manőverezés és a kompromisszumkényszer természetesen ismeretlen fogalom azokban az országokban – mint például Szerbiában és Magyarországon is –, ahol egyetlen erő nemcsak a többséget, hanem minden hatalmat kisajátíthat.

A fentiek alapján nem meglepő, hogy a Magyar Távirati Iroda ismét többszöri hibával tudósított a washingtoni kormányleállás körüli vitákról. Tévesen magyarázta például a szenátusi kisebbség döntésmegelőző jogainak lényegét, valamint azt is, hogy egyáltalán miről folyt az „obstrukciós” vita. (A Szabad Magyar Szó január 20-án jegyzetben foglalkozott az előzményekkel: Alkuművészeti kudarc)

A részleges kormányleállás végül is alig volt észrevehető, noha Trump és a republikánusok mindent megtettek, hogy a népharagot a demokratákra hárítsák. Mike Pence alelnök például szemenszedett hazugságra ragadtatta magát, amikor a Közel-Keleten harcoló amerikai csapatoknak azt mondta, hogy a „szenátusi kisebbség politikát játszik a katonák fizetésével”, holott arról szó sem volt, a fegyveres erők finanszírozása nem is szerepelt napirenden.

Trump belső munkatársai pedig – akik lényegében megakadályozták az időben történő kiegyezést – odáig mentek, hogy a Fehér Ház telefonszámának kimenő üzenetét is megváltoztatták:

„Köszönjük, hogy a Fehér Házat hívta. Sajnos nem tudunk válaszolni, mert a kongresszusi demokraták egy összefüggéstelen bevándorlási vita keretében túszul ejtették a kormányfinanszírozást, beleértve a katonák fizetését és más nemzetbiztonsági prioritásokat…”

Ilyen pofátlanságra soha korábban nem került sor az ország történetében: már csak azért sem, mert a Fehér Ház telefonközpontjában önkéntesek dolgoznak, tehát a „fizetésük” sem maradhatott el, mert olyan nem is létezik! A „leállást” egyébként alig lehetett észrevenni, mert a Trump-kabinet előre jóváhagyta a minisztériumoknak, hogy a tartalékalapokat használják a kérdéses napokra. Vagyis valójában kizárólag a propagandahatást kívánták elérni.

A vita lényege abban állt, hogy a demokraták megpróbáltak döntést kikényszeríteni két olyan programban, amelyeket a Trump-kormányzat önhatalmúlag leállított, illetve a republikánus többség az ősszel nem volt hajlandó meghosszabbítani. Az egyik az ún. DACA-program, amelyik a szüleik által kiskorúakként illegálisan Amerikába hozott fiatalok kitoloncolástól való mentesítését szolgálta: ezt erkölcsileg is és gazdasági szempontból is támogatja az ország lakosságának 87 százaléka.

A másik viszont nem is bevándorlási ügy, hanem 9 millió szegény sorsú gyermek egészségbiztosításának szövetségi pénzelése, amit a kongresszus tavaly nem volt hajlandó meghosszabbítani, noha 1997-ben kétpárti javaslatra hozták létre. Az ún. CHIP-programot a demokraták egyik legliberálisabb központi alakja, a néhai Edward Kennedy szenátor, valamint az egyik legkonzervatívabb republikánus, a Utah állambeli Orrin Hatch közösen nyújtott be az akkori First Lady, Hillary Clinton javaslata alapján. Talán nem véletlen, hogy a jobboldal még saját rangidősét sem tartja tiszteletben, ha még utólag is Hillary ellen tehet valamit. A szegény gyerekekről nem is beszélve.

A kormányleállás nyomán szenátorok egy csoportja háromnapos konzultációt folytatott, aminek eredményeként a demokraták kicsikartak a – párbeszédben részt nem vevő – szenátusi munkaelnöktől egy ígéretet arra nézve, hogy a DACA-program megoldását másfél hónapon belül napirendre tűzi: megvan hozzá ugyanis a kétpárti többség, de a republikánusok korábban nem voltak hajlandók azt szavazásra bocsátani. Az egészségbiztosítási program hat évre szóló meghosszabbítását viszont sikerült máris elérni a kompromisszum keretében.

Ki tart(ja) be? Mitch McConnell szenétusi munkaelnök és Chuck Schumer kisebbségi vezető (Fotók: Daily Mail)

Ki tart(ja) be? Mitch McConnell szenétusi munkaelnök és Chuck Schumer kisebbségi vezető (Fotók: Daily Mail)

A baloldal keményebb szárnya olyannyira elégedetlen a fejleményekkel, hogy Chuck Schumer szenátor New York-i társasháza előtt folyamatosan tüntetnek a „demokrata megadás” ellen. Szerintük ugyanis Mitch McConnell szenátor nem fogja betartani az ígéretét a kiskorú bevándorlók kapcsán, mert már annak nyilvános megfogalmazásába is olyan nyelvezetet csúsztatott, amelyik alapos kibúvót hagyott a számára. A kisebbségi vezető viszont felhívja a figyelmet a realitásokra és arra, hogy az alternatíva sokkal rosszabb lett volna. Amennyiben a szenátus munkaelnöke nem tartja be ígéretét, vetíti előre Schumer, akkor az annál jobban mobilizálhatja a szavazókat az őszi kongresszusi választásokon a republikánus jelöltek ellen.

A jobboldal legagresszívabb törvényhozói természetesen máris az ígéret be nem tartására uszítanak, abban bízva, hogy meg tudják győzni Trumpot az illegális bevándorlókkal szembeni hajthatatlanság érdekében, még a kiskorúak – és az ország túlnyomó többsége – ellenében is.

Nehéz mérleget vonni, ki győzött és ki veszített a részleges kormányleállással, illetve az ideiglenes megoldással. A legfontosabb tanulság mégis az, hogy létezhet olyan politikai rendszer és politikai kultúra – bármilyen kemény és mégoly kaotikus legyen is az –, amelyben egyszerűen nem lehet vég nélkül és büntetlenül figyelmen kívül hagyni a tisztességet. Még akkor sem, amikor azt csak egy kisebbség képviseli.

 


Nyitóképünkün: Polgárháborús Béke-emlékmű a kongresszus épülete előtt: a Fájdalom nőalakja sírva a Történelem vállára hajtja a fejét (Szobrász: Franklin Simmons, fotó: Erin Schaff, New York Times)