„Kérdeztétek, milyen volt a koncert. Hát ilyen” – írta a Facebookon egy egyperces koncertfelvétel alatt egy szerb közéleti személyiség, akinek a kiléte most teljesen mellékes. Đorđe Balašević csütörtöki újvidéki koncertjéről van szó, amelyre hetekkel korábban elfogyott minden jegy. A Lepa Protina kći című dal részletének megtekintésétől és meghallgatásától lúdbőrös lettem és egyszeriben rájöttem, hogy nekem most – receptre – egy Balašević koncertre lenne szükségem. Két órányi intim kikapcsolódásra több ezer olyan emberrel, akik ugyanerre vágynak. Hallgatni az ezerszer meghallgatott vagy átivott éjszakákon hamisan és hangosan elénekelt dalokat, együtt lélegezni a közönséggel és Đole sajátos átkötő szövegeinek, ha úgy tetszik stand up-jának köszönhetően, kinevetni a körülöttünk lévő és egyébként tragikus mindennapokat, haladóstul, vonatostul, egzisztenciástul, mindenestül.
Bevallom, néhány évvel ezelőtt hűtlen lettem Balaševićhez. Úgy éreztem, unalmas lett, nem tud semmi újat adni és már legalább tíz éve nem is voltam egyetlen koncertjén sem. Nyilván elkényelmesedtem, elfelejtettem, mit is jelentett ő a kilencvenes években és később is, figyelmet követelő megjelenésével, a polgári, emberi, vajdasági kiállásával, békeszeretetével és a normális világ melletti kitartásával. És nyilván elsősorban a dalaival.
A legszebb Đole-élményem 2000. decemberében volt. Az előrehozott köztársasági választások előtt és október 5-e után voltunk, tudnivaló volt, ki nyeri a választásokat, még a levegőben volt a forradalmi hangulat, az emberek hittek abban, hogy végre jobb lesz. Akkor a szabadkai Sportcsarnokban ötezren énekeltük együtt a dalokat. Egy kissé spicces állapotú fiatal gyerek nyakában pionírkendővel felment a színpadra és a Računajte na nas című dalt kérte. Azt gondoltuk, utoljára énekeljük a Devedesete című dalt és elfeledhetjük a Samo da rata ne bude vagy a Lege’da o Gedi Gluperdi című Slobo-szatírát, amit két hónappal korábban minden tüntetésen elénekeltünk.
Utána még nagyon sok koncerten ott voltam, aztán jött a hűtlenségem.
Elfordultam tőle, mert azt hittem – és nyilván nem csak én – beteljesítette a küldetését. A háborús uszítók, az ország szétverői letaszíttatak a trónról, az ország az EU felé halad, normális, modern állam leszünk, ahol a tisztesség, a becsület, a tudás lesznek a vezérelvek, nem pedig a hazugság, a korrupció, a gyengébbek eltaposása és a vásárolt diplomák.
Majd nemis olyan régen az országot irányító erők elkezdték őt támadni. A vezető szennylapok usztasának, nemzetárulónak nevezték, amiért Pulán koncertezett azon a napon, amikor a horvátok a Vihar hadművelet évfordulóját ünnepelték (az Informer Panonska Pizda címmel írt erről például), kommentekben szidalmazták őt a világhálón. Időközben pedig eljutottunk oda, hogy azok, akikről Đole énekelt a kilencvenes években, ismét ugyanazzal a szókészlettel élnek. Szerb nemzeti érdekekről, nemzetárulókról, háborúról beszélnek. Úgyhogy egész egyszerűen: szükségünk van Đoléra. A vajdaságira, a polgári, normális Szerbia hangjára, aki kiáll elénk a színpadra, hanyagul megáll, zsebrevágott kézzel és félszeg mosollyal meséli anekdotáit és énekli a dalokat, amelyek ott vannak mindannyiunk lelkében. Szükségünk van Đoléra, hogy legalább részben megállítsa a gyűlöletet. Hogy reményt adjon. Hogy egy helyen összegyűljön több ezer ember, akik a fegyvercsörtetés, a félelemkeltés, az üldözés és a kilátástlanaság helyett egy normális világban hisznek.
És együtt üvölthessük, hogy: Jebite se devedesete…
