A horgosi származású Balázs Piri Soma még gyerekként szerepelt a Virtuózok című műsorban, amikor a vajdaságiak egyként voltak büszkék rá. 2018-ban megnyerte a korcsoportja megmérettetését, azóta megkapta a Junior Prima díjat, tavaly nyáron pedig felvételt nyert a világ egyik legrangosabb zeneművészeti egyetemére, a salzburgi Mozarteumba. Novemberben Szabadkán beszélgettünk az Electe szervezésében megtartott Piano Festen, ahol egyórás koncertjét többen állva vastapssal köszönték meg. Somában nem volt kétség, hogy zenész lesz, de azt nem gondolta, hogy ilyen gyorsan teljesülnek a vágyai. Németül tanul az egyetemen, bár nem beszéli a nyelvet, így nincs könnyű dolga. 

Gyerekkorodban elhangzott az a családban, hogy ebből a gyerekből művész lesz? Például mindenből hangszert fabrikáltál?

– Nemrégen néztük a régi családi fotókat, s utólag látjuk, hogy engem mindig vonzott a zene. Nagyon szerettem zenét hallgatni, anyáéknak is köszönhető ez, hogy mindig zenével voltam körülvéve, igaz, nem klasszikussal, hanem minden mással. Jean-Michel Jarre és Michael Jackson volt a kedvencem. A klasszikus zenével először a horgosi óvodában találkoztam, egy óvónő egy fadarabot adott a kezembe, s azzal kellett ritmusokat ütnöm. Ő mondta a szüleimnek, hogy szerinte van tehetségem a zenéhez. A zongora fogott meg a leginkább, így ott, Horgoson kezdtem zongorázni. Egy-két évet tanultam, majd a magyarkanizsai zeneiskolában találkoztam Emőke nénivel (Sóti Szobonya Emőke pedagógus). 

Annak, aki ilyen fiatalon, gyerekként lesz ismert, és észreveszik a tehetségét, sokszor elveszik a gyermekkora. Te is ezek után minden idődet gyakorlással töltötted?

– Úgy fogalmaznék, hogy amikor a többiek már gyakoroltak, akkor én még ettem a homokot a játszótéren. Én későn, kilencévesen kezdtem zongorázni. De a mai napig mindig szakítok időt a szórakozásra, barátokra, családra, mert enélkül nekem nincs meg az egyensúly.

Mi kapcsol ki, hogyan töltődsz fel?

– Nagyon imádok főzni. Most kollégiumban lakom Salzburgban, sok olasz barátom van, és az olasz konyhát kifejezetten szeretem. De a magyar ételek közül meg bármit megeszek. Szeretek enni, sajnos (nevet). A kollégiumban csirkepaprikást főztem a kolesztársaimnak, nagyon jó közösségi program volt. A családommal lenni most nekem nagyon nagy kikapcsolódás, mert ritkán találkozunk. Nehéz is volt kimenni Ausztriába, sokáig honvágyat éreztem.

A Virtuózok azért felkészített a nagyvilági életre?

– A Virtuózok gyökeresen megváltoztatta az életemet. Volt már előtte is fellépésem, de korántsem olyan lehetőségek, mint amilyeneket a Virtuózok által kaptam. Olyan közegbe kerültem, amely fantasztikus, különféle helyekre jutottam el, amiről csak álmodtam, hogy majd egyszer talán megvalósul. A Virtuózok egy álmodozás volt.

Soha nem volt kérdés, hogy zenével akarsz foglalkozni hosszú távon?

– Nem volt kérdés. A Virtuózok csak megerősített ebben a döntésemben.

A Mozaertum és Salzburg milyen közeg, hogy érzed ott magad?

– Salzburgban a harmadik szemesztert töltöm. Eleinte volt honvágyam, hisz kollégiumba kerültem, de ahogy teltek a hetek, kezdtem hozzászokni a környezethez. Nagyon pozitív az egész közeg, elmegyünk egymás koncertjeire, őszintén elmondjuk egymásnak a véleményünket, nincs sértődés. Mindannyian ugyanazt akarjuk: hogy a másik jobb legyen. Nagyon pozitív élmény volt ez, hogy azért mondanak kritikát, mert jót akarnak. Elégedett vagyok a képzéssel, de ami a legjobb az egészben, hogy németül van a képzés, én pedig angolul tudok. Tehát úgy tanulok jelenleg, hogy a német tananyagot lefordítom angolra, vagy bizonyos esetekben magyarra, hogy még jobban megértsem. S akkor, amikor megtanulom angolul, azt átfordítom németre. Nem könnyű, de jó dolog ez, mert a zenei világban kulcsfontosságú a német nyelv. 

Mennyire kötődsz Vajdasághoz? Hiszen már több mint tíz éve Szegeden éltek.

– Nekem Vajdaság is az otthonom. Anya hozott csokit most, a fellépés előtt, s olyan jó emlék, hogy gyerekként ezeket ettem. Igyekszem jönni, mert a nagymamámék Horgoson laknak. Nagyon szeretek itt lenni. Fontos nekem az otthon. A szabadkai városházán először Elvira nénivel léptem fel, aki még az óvodában tanított. Nagyon megmaradt bennem ez az emlék, és nagyon jó érzés volt most itt játszani.

Mennyire nehéz érvényesülni ma zongoraművészként?

– Nehéz ma zongoraművésznek lenni. Egyre többen vagyunk jó zongoristák. Szerencsésnek tartom magam, mert a Virtuózok sokat segített, de amúgy nagyon fontos, hogy az ember jókor legyen jó helyen, és mindig a legjobb formáját hozza.

Van kedvenc zeneszerződ? Vagy inkább hangulattól függ, hogy mit hallgatsz, mit szeretsz előadni?

– Chopin a kedvencem. Volt nemrég egy olyan pont, hogy több helyen azt éreztem, talán kezdem megérteni azt, hogy némelyik helyen mit akart Chopin. Ha az ember olvas róla, meg ott a kotta, van, amikor egyértelmű, hogy ezt Chopin hogyan játszaná. De mellette nagyon szeretem Bachot, zseniális a zene, amit ő írt, meg Debussyt. De most fel fogom sorolni az összes zeneszerzőt, úgyhogy itt most abba is hagyom…

A színpadon mintha megteremtenél magadnak egy saját univerzumot, miközben előadsz.

– Visz a zene. Varázslatos dolog ez. Otthon is le tudom játszani a darabokat, de a koncert más. Nagyon érdekes dolog ez, többször megtörtént már, hogy elkezdtem gondolkodni, hogy milyen hang jön. Nem szabad gondolkodni rajta, mert akkor lehet, hogy eszembe jut, hogy nem tudom, és elrontom. Ha át tudom magam adni a zenének, akkor nem fordulhat elő ilyen. Benne van a kezemben…