Egy Szabadka környéki kis faluban, Csurgón született 1940. június 19-én a ma már Palicson élő Török István festőművész, aki az idén ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját. Az alkotó első önálló kiállítása a ma már ugyancsak távolinak tűnő 1960-ban nyílt meg a Szabadkai Városi Könyvtár olvasótermében. Ettől kezdve pedig rendszeresen állított ki itthon és külföldön, bemutatkozott önálló kiállításokon és csoportos tárlatokon is. Török István fáradhatatlan szervező egyéniségként több vajdasági képzőművészeti alkotótábor megálmodója és működtetője, más esetekben a vendége volt évtizedeken át.
A vele készült beszélgetésünk első részében egy olyan hivatásról, foglalkozásról mesélt olvasóinknak, amelyik mára már teljesen eltűnt, kiveszett a köztudatból, és már csak nagyon kevesen emlékeznek rá, Török István ugyanis harmincnyolc esztendőn át a szabadkai Suboticafilm mozivállalat plakátfestője volt. Így történt meg az, hogy az utcai járókelők közönségének köszönhetően ő lett az a vajdasági magyar képzőművész, akinek az alkotásait a legtöbben látták. Ahogy a szakértő mondja: „A városban sokak számára ez volt az egyetlen kapcsolat a festett képekkel: igazi utcai képtár, utcai galéria.”
„A vajdasági képzőművészetről szóló könyvemben, a Meztelen bohócban, sajnos nem foglalkoztam Török István munkásságával. Pedig a kezdetektől kísérem. Nádas-linóit, Vajdasági Nulláit kiemelt helyen közöltük a Symposionban. Sőt, emlékszem, akkor igen népszerű linóiról – Hartunk tiszta grafikai suhintásai és Pascal filozófusi nádszála között keresve a helyüket – írni is megkíséreltem. De, mondom, a későbbi évek folyamán, aktív képzőművészeti kritikus koromban, azt a korai próbálkozást már nem követték újabbak.
Most, hogy Palicsfürdőn majdhogynem egy utcában lakunk (asztalomról gyakran látom Van Gogh-szakállát, látom, mikor indul óriási moziplakátjait festeni, napszámosi nagyformáival megbirkózni, eljött az ideje, hogy bepótoljam mulasztásomat.” (Tolnai Ottó)
– Csurgón éltem 1966-ig, mint nyolc osztályt végzett falusi parasztgyerek – mesélte lapunknak Török István festőművész, akit palicsi otthonában kerestünk fel. – Ilyen tekintetben tulajdonképpen életmentő volt számomra, hogy elhelyezkedhettem a szabadkai mozivállaltnál, a Suboticafilmnél reklámfestőként. Csaknem harmincnyolc évig dolgoztam ott, amíg lapátra nem tettek, és elküldtek nyugdíjba. De nem is bánom, mert aztán nagyon rossz évek következtek, a vége felé az ott már nem hasonlított semmire sem. Előbb a videó, majd a számítógépek elterjedése miatt megcsappant a moziba járó közönség száma.
Plakátfestőként került a mozivállalathoz, ami azt jelenti számomra, hogy akkor már volt némi köze a festészethez, a képzőművészethez, hiszen teljesen járatlanul és ismeretlenül biztos nem vettek volna fel csak úgy a semmiből egy nyolc osztályt végzett falusi parasztgyereket… Fel tudjuk idézni az első találkozását a festészettel?
– A legrégebbi élmény, amit fel tudok idézni, hogy az elemi iskola első vagy második osztályába jártunk, amikor az egyik gyereknek a szülei 
vettek színes ceruzákat. Nagyon megmaradt bennem, hogy mennyire szerettem volna én is olyat. A negyedik osztályban aztán már vízfestékkel pancsoltunk. Ötödik osztálytól pedig már Palicsra kerültem, és ott már egész más szellemben tanultunk. Itt akkor indult be az iskola, mi voltunk az első évfolyam. Volt egy szerb és egy magyar osztály, viszont mindössze három tanár volt az iskolában, köztük osztották fel a tizenvalahány tantárgyat, így tehát némelyek négyet-ötöt is tanítottak. A rajzot a magyartanár tanította nekünk, akárcsak az éneket is. Hatodik-hetedikre már több tanárunk is lett, de az első évben csak hárman voltak, meg az igazgató. Másik nagy élményem, hogy nyolcadik osztályban négyen voltunk, akik kiemelkedtünk a társaink közül festészetben, ebben a csoportban azonban én saját magamat csak a negyedik helyre soroltam. Az első helyre tettem Vlaovics Jóskát, aki később újságíró lett, második volt Szécsi Pista, aki vegyészmérnöknek tanult tovább, a harmadik pedig Katona Zsuzsi, aki Királyhalmán gyümölcstermelő volt. Négyünk közül tehát csak én maradtam meg a festészet mellett…
Rajzórák a beázott pincében
Ezek főleg iskolai élmények voltak, de én komolyabb találkozásokra gondoltam. Mi keltette fel az érdeklődését, mi indította el a képzőművészet irányába?
– Befejeztem a nyolcosztályos iskolát, de nem akartam továbbtanulni. Ott volt viszont a földműves élet, ami ugyancsak nem volt összeegyeztethető a művészeti ambícióimmal. Mert hát volt, ugye, a szezon; szántás, vetés, aratás meg minden más, ami ezzel jár, abban pedig nincs mese, menni kellett.
A szezon nem vár?
– Az nem, persze. De én konokul kitartottam amellett, hogy nem akarok továbbtanulni, nem akartam tovább iskolába járni. Ez persze visszaütött aztán a későbbiekben jó nagy pofonokkal. Olyannyira, hogy a hatvanas évek közepe táján néha már az öngyilkosság gondolata is motoszkált a fejemben. „Ezt tovább nem lehet bírni…” Talán önsajnálat lehetett ez, nem is tudom pontosan meghatározni, amiből azonban kisegített, hogy 1966-ban elhelyezkedhettem a mozinál. Még korábban azonban, 1957-ben adódott egy lehetőség, hogy tanuljak egy
képnagyítónál, aki szó szerint kézzel nagyította fel festményszerűen a fényképeket. Ment a faluban, odaadták neki a fotókat, ő pedig kézzel átfestette azokat nagy méretben, színesben, ami azért is volt érdekes, mert a színes fényképezés akkoriban még nagyon ritka volt nálunk. Így találkozott egyszer apámmal, és megegyeztek ők ketten, hogy majd eljárok hozzá, ő pedig mindenre megtanít engem. Rövid ideig tényleg jártam is hozzá, menekült volt Magyarországról, könnyen lehet, hogy valami vaj is volt a füle mögött, mert úgy mondta, hogy rabságban tanult meg festeni. Egy bérelt pincehelyiségben élt, amivel kapcsolatban folyamatosan arra panaszkodott, hogy nedvesek a falak. Megsajnáltam, és odaadtam neki az összespórolt pénzem, hogy valamennyit besegítsek. Közben én szerbül alig tudtam. Hát mit tanultunk mi az iskolában Csurgón? Sto, prozor, ormar, meg mit tudom én, de egy épkézláb mondatot nem tudtunk összerakni. Már a palicsi iskolában történt, hogy kaptunk egy feladatot, hogy fordítsunk le rövid magyar mondatokat szerbre. Nem tudtam, hogy mondják a pirosat, de eszembe jutott, hogy az akvarellfestéken ott írja, hogy ultramarin. Aztán azon is jót röhögtek az osztálytársaim, amikor felolvastam, hogy trešnja je cinober. Nagyjából ilyen nyelvi szinten álltam a szerbbel, amikor ez a képnagyító becsapott, eltűnt az összespórolt pénzemmel. Bementem hozzá, de csak a felesége volt otthon, aki horvát volt, nem tudtam vele beszélni. Megkértem ott valakit az udvarban, hogy segítsen, tolmácsoljon nekem. Akkor derült ki, hogy a képnagyító otthagyta a feleségét, elment egy másik nővel. Aztán én még hetekig jártam be oda, mert nem tudtam, hogy mit is csináljak. Hiszen elkezdődött számomra addigra már egy szép kis életmód, hogy járok rajzolgatni, festegetni, és mindennek most hirtelen vége lett… És aztán most mi lesz?! Egy rokonon keresztül összehoztak Gustav Matkovićtyal, aki ugyan nem fejezte be az akadémiát, viszont nagyon jó festő volt Szabadkán. Hozzá jártam egy ideig, de ez sem tartott sokáig. Egy napon ugyanis azt mondta, hogy most már nem ér rá tanítgatni engem, de ha lesznek munkáim, azokat hozzam el hozzá, szívesen elbeszélget velem róluk. Ezután nagyon belendültem, úgyhogy 1960-ban az ő rábeszélésére rászántam magam, hogy egy önálló kiállításon mutatkozzak be a szabadkai könyvtár olvasótermében. Guszti még készített nekem kézzel írt plakátokat is. Nagyon jó ember volt, segítőkész, de utána mind kevesebbet tudtam hozzá járni. Hamarosan pedig berukkoltam, 1961-ben, akkor ismerkedtem meg Torok Sándorral, ő is Banja Lukába ment, együtt katonáskodtunk azzal a különbséggel, hogy ő a főiskola miatt csak tizennyolc hónapot szolgált, én pedig huszonhármat. De ebből így is egy, a Sanyi haláláig tartó barátság született, amelyben nagyon sok mindent csináltunk együtt.
Utcai képtár
„A háború utáni első generáció képzőművészetében a fő mozgatóerőt az amatőrök képezik, akik közül többen hivatásosokká nőtték ki magukat. Így például első tanítómesterük, Terekov, vagy Gustav Matković.Törököt 1966-ban a Suboticafilm alkalmazza pannófestőként. Magam is emlékszem a filmjelenetek nagy, festett képeire a Lifka és a Jadran mozik előtt. Minden új filmbemutatóra új pannót kellett festeni és a kamaszok állandóan azt kérdezték, vajon a pannófestő látta-e a filmet, vagy pedig fényképről festett… A városban sokak számára ez volt az egyetlen kapcsolat a festett képekkel: igazi utcai képtár, utcai galéria.” (Kovačev Olga)
Ma a globalizáció világában élünk, ami egyúttal azt is jelenti, hogy egy-egy filmnek nem készülnek helyben egyedi plakátjai, hanem egy központi, és mindenhol azonos marketinganyaggal reklámozzák az újabb alkotásokat. Egy-egy filmnek ma már ugyanaz a plakátja Hollywoodban, New Yorkban, Brüsszelben, Belgrádban vagy Budapesten, Sydney-ben és Madagaszkáron is, mint nálunk. A plakátfestő foglalkozás tehát kiveszett, gyakorlatilag teljesen megszűnt.
– Kiveszett már nagyon régen, de én egykor még ötször kétméteres nagy vásznakat festettem, amik ott álltak a Jadran mozi bejáratánál. Később azonban tönkrement a mozivállalat, és fokozatosan minden leépült, 2003-ban mentem nyugdíjba, de már jóval előtte, a kilencvenes évek elején a Jadran mozi színház lett, a Lifka előbb diszkóként működött, most pedig ott van a Kosztolányi Dezső Színház. A kézzel festet plakátok tehát fokozatosan haltak el, de ez az egész ma már a múlté.
Mi volt ennek a munkának a lényege?
– Általában kaptam egy nyomtatott plakátot vagy egy fotót a következő heti filmből, amit játszottak a mozikban. Krimi, vadnyugati, 
erotikus vagy bármi más… Gyakorlatilag szabad kezem volt abban, hogy ragadjak ki egy olyan jellegzetes részletet, ami felkeltheti a nézők érdeklődését. Ezt azonban olyan méretben kellett megvalósítanom, hogy ha valaki a városházától odanézett a Jadran felé, akkor el tudja olvasni. A műhelyem viszont olyan szűkös volt, hogy oda nem is fértek be a pannók egészben. Ezek a hatalmas méretű plakátok ugyanis három pannóból álltak, de egyszerre csak kettő fért el nálam. Olyan kicsi volt a rálátásom, és olyan közelről kellett dolgoznom, hogy például amikor felnagyítottam egy arcot kétméteresre, sokszor csak utólag vettem észre a hibákat, amikor már kirakták a plakátot. Ezért előfordult, hogy az egyik szem tizenöt–húsz centire elcsúszott, s így egy deformált arc lett belőle. Évente általában ötven ilyen képet készítettem harminc éven át, s ha ezt összeszorozzuk, akkor ezerötszázat kapunk, ennyit csináltam a Jadrannak. Ezek között pedig biztosan volt évente legalább négy-öt sikerültebb. Kicsit fájó is nekem, hogy a harminc év terméséből összesen alig hét vagy nyolc reprodukció, vagyis fénykép maradt meg.
Voltak ennek a munkának izgalmas pillanatai is?
– Hogyne lettek volna! A hetvenes évek elején egyszer kizsűrizték az egyik munkámat a Képzőművészeti Találkozó kiállításáról a Raichle-palotában, a mai Modern Galéria épületében. Nemcsak az enyémet, hanem több egészen jó amatőr szabadkai festőét is. Megadták ugyan a lehetőséget, hogy a profikkal együtt vihessünk be munkákat, de ezeket egy zsűri bírálta el, illetve döntött arról, hogy melyek maradhatnak bent a kiállításon. Egy barátommal, Kubát Józseffel, aki kútfúró volt ugyan, de nagyon jó, őszinte festő is egyben, együtt duzzogtunk. Ő nagyjából huszonöt évvel idősebb volt, mint én. Mentünk a villamoson, és mondtuk a magunkét, azt tervezgettük, hogy kivisszük a képeinket a színház oszlopai elé, és felgyújtjuk mindent. Később persze elmúlt ez a „roham”, lecsillapodtunk, és nem lett az egészből semmi. Szilágyi Gábor festőművész volt akkoriban a Képzőművészeti Találkozó igazgatója, aki ugyancsak körülbelül húsz évvel volt idősebb nálam.
Nem sokkal a kizsűrizésünk után játszott a szabadkai mozikban egy Dinamitaš Džo (eredeti olasz címváltozatban: Joe l’implacabile; angol címén: Dynamite Joe; tükörfordításban: Joe, a könyörtelen vagy Dinamitos Joe) című film, egy spagettiwestern, én pedig bosszúból ráfestettem Szilágyit a plakátra. Két-három hét múlva jött a másik film: akkor átfestettem ugyan a pannókat, de meghagytam ugyanazt az arcot. Ő pedig ott járt el szinte minden nap a mozi előtt.
Felismerte saját magát?
– Azt nem tudom, mert nem szólt semmit, arról sem, hogy tetszet, vagy nem tetszett neki, pedig többször találkoztunk a későbbiekben is. Egy alkalommal pedig nagyon gyorsan kellett elkészítenem egy pannót, ilyenkor nem követelték meg, hogy valami bonyolultabbat csináljak. Fogtam a meszelőt, átfestettem az alapot, arra is emlékszem, hogy rövid címe volt a filmnek, fölül a szerb, alul pedig a magyar változat. Nem került a pannóra semmi kép, hanem csak a cím, valamint a rendező és néhány színész neve. Fehér volt az alap, a szerb szöveget pirossal írtam ki, a magyart pedig zölddel. Tudtam én, hogy ezt észreveszik majd, meg akárhogy is, ebbe bele lehet kötni. Az igazgatónk utazott Újvidékre vagy Belgrádba, nem is tudom már pontosan, de útközben utolérte a hír. Hamarosan telefonált is, hogy „mondják meg a Pistának, de rögtön”, hogy ezt a reklámot le kell venni.
Brigitte Bardot feneke
Gyakran előfordult, hogy belekötöttek egy-egy ilyen reklámpannóba?
– Néha igen. Egyszer egy második világháborús alkotásnak festettem egy pannót, de akkor sem láttam a filmet. A plakáton egy katonacsizmát ábrázoltam, amint eltapos egy repedező horogkeresztet. A film témája volt a fasizmus, illetve a fasizmus elleni küzdelem, eszem ágában sem volt ünnepelni azt, vagy azonosulni vele, de a horogkereszt miatt mégis levetették. Komolyabb film volt a Moszkva nem hisz a könnyeknek, amelyhez ismét úgy kellett plakátot készítenem, hogy egyáltalán nem ismertem a tartalmát. Megfestettem egy sarlót és egy kalapácsot, amelyik könnycsepp formájában olvadozik. Ez sem maradhatott a helyén… Ilyenek előfordultak. Amikor a hetvenes évek elején elkezdődött az erotikus filmek inváziója, azok még egészen ártatlan, kis naiv erotikus filmek voltak a későbbiekhez és főleg a maiakhoz képest. Az egyikben Brigitte Bardot is szerepelt, aki a kor kiemelkedő szexszimbóluma volt. Öt méter szélességben festettem meg a hason fekvő Brigitte Bardot-t, tehát nem látszott tulajdonképpen egyik intim testrésze sem, csak a feneke, de a pénztárosnők felháborodtak ezen is. Telefonáltak az igazgatónőnek, hogy takartassa le velem Brigitte Bardot fenekét, mert ez így felháborító. Jól van, én persze letakartam. Eltelt azonban három-négy év, és időközben elkezdtek megjelenni az erotikus magazinok a trafikokban. Megyek be egyszer a Jadranba, és látom ám, hogy ugyanaz a pénztárosnő egy ilyet olvas. Mondom, „hát, Tereza, néhány évvel ezelőtt maga még átfestette velem a pannót Brigitte Bardot feneke miatt”. Hát, tudja, változnak az idők, most már más világot élünk – mondja erre ő.
Azt mondta az imént, hogy nem is bánja már, hogy nyugdíjazták a mozivállalattól, mert a vége felé az már nem hasonlított semmire… Hogy kell ezt értenünk?
– Például úgy, hogy előfordult olyan eset is, hogy rossz minőségű filmeket vetítettek videóról, pornókat, amelyeknek nem is lehetett plakátja, hiszen nem hivatalos forgalmazó hozta be azokat az országba, hanem illegálisan kerültek ide valahogyan, ahogy akkoriban másolták a VHS-kazettákat. Volt egy projektor, és az egyik teremben levetítették néhány embernek. Hiába mondtam az igazgatónak, hogy ennek így semmi értelme sincs, elvárta, hogy mindenféle meztelenkedős újságokból, a Playboyból és hasonlókból vágjak össze plakátokat. Ez egy barbár, eszetlen dolog volt, és ezeknek már semmi köze sem volt a vetített filmekhez.
