Egy nagy klasszikus, Mary Shelley (azaz: Mery Godwin, 1797–1851) Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című 1818-as regényének adaptációja Guillermo del Toro rendezésében jelent meg ismét a filmvásznon 2025-ben, és kilenc kategóriában, köztük a legjobb filmnek járó Oscar-díjra is jelölték. Leginkább az a befogadói és kritikusi kérdés vetődik fel vele kapcsolatban, hogy Del Toro mozija milyen új jelentés, gondolat felé viszi el az ismert történetet a Shelley-regényhez, illetve a számos korábbi filmfeldolgozáshoz képest.
A rendező vonatkozó reflexiója szerint az európai gótikus horror alapművének – a horrorisztikussal szemben – inkább az érzelmi, lélektani tartalmait szerették volna megjeleníteni a filmvásznon. Ezért a lényeg – miként a regényben is – a magát teremtői, isteni szerepbe helyező, a tudomány határait torz irányba kiterjesztő, eredményeit a rossz és az erkölcstelen (embertelen, romboló, istentelen) erők szolgálatába állító emberi géniusz ábrázolásán van. Az európai és benne a magyar irodalmi kultúra számos ismert alkotása taglalja a maga szempontjai szerint a témát: a Faust- és a Mephisto-történetektől Az ember tragédiáján át a Magyarfausztig, a Kitömött barbárig és az Apfelbaumig tartoznak ide drámai és epikus alkotások – J. W. Goethe, Thomas Mann, Klaus Mann, Madách Imre, Gyurkó László, Szabó István, Balázs Attila, a Győrei Zsolt–Schlachtovszky Csaba szerzőpáros, Péterfy Gergely, Závada Pál műveiről van szó.
A bántalmazó apaképpel és gyermekkori traumákkal (mint amilyen az édesanya korai és gyanús halála) terhelt Victor Frankenstein sorsképletére ismerünk a Jórgosz Lánthimosz rendezte 2023-as, Oscar-díjas Szegény párák Godwin Baxter (Willem Dafoe) doktorjában. A névegyezés sem lehet véletlen a Frankenstein alakját létrehozó írónő eredeti családneve, illetve az Alasdair Gray-regényből adaptált film sebészének utóneve között, miközben a több testből történő sebészi „összetákolás”, valamint az agy átültetése is megegyező motívum a két filmben. A nyitott és gyermeki (de nem együgyű) világképpel induló főhős fejlődése és önmagára ismerése, illetve az ösztönöknek való kiszolgáltatottsága is azonos sorsképlet a Teremtmény (Jacob Elordi), illetve Bella Baxter (Emma Stone) életében azzal, hogy az előbbi ösztönszerűsége inkább indulati szinten, míg a női Frankenstein esetében inkább a szexuális vágyak terén mutatkozik meg. Mindketten atyaként tekintenek létrehozójukra, és mindkettőjüket egy ellenséges, romlott, torz magatartásmintákat örökítő külvilág veszi körül.
Mary Shelley regényében nincs szó az elektromosságról mint életre keltő erőről, a villámot kifogni igyekvő (Benjamin Franklin kísérletei nyomán számos jelentős fizikus megtestesítette) tudós képét Del Toro mozija a korábbi filmadaptációkból veszi át, míg a Lény személyiségének, lelki alkatának megalkotásában közelebb áll az alapműből ismert képlethez. A film tehát a rendező mexikói származása és amerikaisága ellenére is európai és brit kulturális magatartásmintákat és kódokat mozgósít, ugyanakkor – miként a Frankenstein doktort alakító Oscar Isaac, a guatemalai színész nyilatkozta – (dél-)amerikai nézőpontból és ilyen érzelmi töltettel, szenvedéllyel mesél.
Az új Frankenstein-film környezeti és társadalomképe a 18-19. század fordulópontjának világát jeleníti meg előttünk, a tudományos kísérletek és fejlődés térhódítását, a tudósi magatartások változását, amit csak nagyon keskeny vonal választ el a sarlatánságtól. A „belenézni Isten agyába”-magatartás, ami a természet és a világ babonáktól mentesített megértését jelenti elsősorban (Descartes, Kant, Pascal, Kepler és a többi felvilágosodás korabeli tudós és filozófus munkásságában), szintúgy csak egy hajszál választja el a magát istennek képzelő ember torz gondolatvilágától. Del Toro filmjében ezeket a gondolatokat az öntudatra ébredt, torz testű, de tiszta lelkű alkotmány, a Lény fogalmazza meg, aki szorongatottságában és jogos igazságérzete szellemében tör alkotójára. Aktualizációját a digitális kor természete adja, ahol a mesterséges intelligencia létrehozásával az ember újra saját, természetes határait feszegeti, s ahol ismét nagyon közel került ahhoz, hogy saját műve áldozatává váljék.
A film leghatásosabb és -megrázóbb jelenete a „farkaskaland”, amely az emberi gonoszság mellett a természet farkastörvényeit fogalmazza meg, illetve láttatja rendkívül erőteljes, naturalista képekkel – a Lény szempontjából. A farkas ugyanis eredendően nem gyűlöli a bárányt, mégis levadássza, mert nálánál magasabb erők (Isten, Természet, Természetisten) ilyennek teremtették. E földi világban tehát mindenkor üldözött vagy és valaki, valamilyen értelemben vadászik rád. A Lény és alkotója, Frankenstein doktor is a végtelenségig, képi értelemben az Északi-sarkig üldözik és próbálják meg elpusztítani egymást. A film káprázatos felvételekkel érzékelteti nemcsak a Föld ezen tájainak, hanem az emberi világ és lélek jeges kietlenségének természetét. Nagyon erős a film szimbólumhordozása és képi strukturáltsága, ami a horroron túlmutató művészfilm sajátossága.
A torz, a gonosz, illetve a gonosszá formáló traumák és indulatok elpusztíthatatlanok a világban. A valódi kérdés az – miként az már a Genezis kapcsán is felmerülhet –: Ki a valódi kísértő? A gyarló embert létrehozó alkotó, vagy az eleve hibás tulajdonságokkal világra jött teremtmény? A Frankenstein-történetben ez a „Ki a valódi szörnyeteg?”-kérdésben nyer megfogalmazást.
Nagyon kevés remény villan fel a néző előtt, de azért ott van a lezárásban. A világ meghódítására és kizsákmányolására törő hajóskapitány (Lars Mikkelsen) a Lény történetének megismerése után hazafelé kormányozza a hajóját.
Korábban megjelent írások a 2026-os Oscar-díjra jelölt filmekről:
Jelenet a Frankenstein című filmből (Fotó: www.frankensteingdt.com)
