Törökkanizsai világbajnok – sokan hitetlenkedve olvashatják el ezt a két szót egymás mellett, pedig van ilyen. Rácz Lászlónak hívják, és a szegedi SZEOL SC-ben rúgja a bőrt. Mivel a 23 éves játékosnak vannak kárpátaljai felmenői, így beválogatták a kárpátaljai labdarúgó-válogatottba, amely elindult a CONIFA világbajnokságon.
A tornán a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) által el nem ismert országok vehetnek részt. Kárpátalja azonban nemcsak elindult, hanem meg is nyerte a Londonban megrendezett világbajnokságot, így Rácz Laci már elmondhatja, hogy ő bizony egy törökkanizsai világbajnok.
Talán teljesen egyértelmű, hogy az első kérdés az: milyen érzés világbajnoknak lenni?
– Ha valaki két hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy még az idén világbajnok focista leszek, nem igazán hittem volna el neki. A CONIFA labdarúgó-világbajnokságot Londonban rendezték meg, vagyis jó néhány határra voltunk az otthonunktól, és mégis az adott helyszínen több száz magyar ember szurkolt és hullajtott örömkönnyeket értünk, nem beszélve a szeretteinkről, akik odahaza a képernyők előtt ugyanígy meghatódtak azon, amit mi ott közös erővel együtt elértünk. Nehéz ezt az érzést szavakba önteni, ez egyszerűen fantasztikus.
Mekkora munka áll emögött, és mi az, ami folyamatosan motiválni tud?
– Nagyon sok munkát fektettem már bele abba, hogy a karrierem egy folyamatosan fejlődő, sikeres pálya legyen, ez viszont azt is jelenti, hogy nagyon fiatalon kerültem a futballvilágba, hirtelen le kellett válnom a családomról és a barátaimról. És ennek aztán sokszor nem is volt azonnal eredménye, nem látszott rögtön a munka gyümölcse… Arról nem is beszélve, hogy mindez mennyi és mekkora lemondással járt, ám legbelül mindig is tudtam, és soha nem is felejtettem el azt, hogy mi a célom, így most bátran állítom, hogy megérte leküzdeni a nehézségeket. És hogy mi tud motiválni, hát azt hiszem, hogy a futball iránti szerelem már születésemtől kezdve bennem van. Ez az, ami éltet. Ettől leszek több, és ebből kifolyólag egyéb motivációt már nem igazán kell keresnem.
Mi az, amivel gazdagodsz a labdarúgásnak köszönhetően, és mi az, amivel mindez bővült a Londonban eltöltött idő alatt?
– Azt tudni kell, hogy én mindig nyerni akarok, ez valahogy alapjáraton bennem van. Lehet szó akár egy kártyajátékról is, nem csak a sportról, számomra a lényeg az, hogy én legyek a győztes. A londoni tornán viszont mi sokszor még az esélyesek között sem voltunk, hiszen a tizenhat csapat játékosai között sok jó labdarúgó volt, akik más országokban az első osztályban játszanak. Pontosan ezért szép ez a sport, hiszen mindezek ellenére a végén mi örülhettünk a legjobban. Tagadhatatlan, hogy a foci nagyon sok mindent elvesz az életből, de legalább annyit vissza is ad. Már csak az, hogy nagyon sok jó embert megismerek, sokszor többet ér, mint az eredményesség. Nem beszélve arról, hogy új helyeket látok és tapasztalatokat szerzek. A londoni világbajnokságtól is nagyon sokat tanultam. Olyan csapatban játszhattam, ahol a vezetőedző Sándor István, aki már FIFA világbajnokságon is szerepelt edzőként, vagy kiemelhetném akár a fiát is, Sándor Györgyöt, aki többszörös magyar válogatott. Ők sok hasznos tanáccsal láttak el a pályán és azon kívül is. Amelyeket ezek után a klubcsapatomban, a szegedi SZEOL SC-ben is kamatoztathatok, ugyanúgy, mint a világbajnokságon megtapasztaltakat.
Melyek a legfőbb céljaid, amelyeket a későbbiekben még el szeretnél érni?
– A későbbiekben szeretnék a fociban a lehető legmagasabb szinten játszani, hogy a karrierem végén gond nélkül belenézhessek a tükörbe, és azt mondhassam, hogy én mindent megtettem. Remélem, hogy erre nagyon hosszú idő után kerül majd sor, ám már azt is tudom, hogy a játékos pályafutásom után is változatlanul a sportban, lehetőleg a labdarúgás valamelyik ágában szeretnék elhelyezkedni.
Az interjú a Családi Kör hetilap július 5-ei számában jelent meg.
