Afrika számos országában a lakosság többsége nyomorban él. Ennek sokféle oka van: korrupció, polgárháborúk, háborúk, klimaváltozás. Ezért nem meglepő, hogy az afrikai fiatalok továbbtanulás és munkakeresés céljával olyan helyekre szeretnének eljutni, ahol megélhetésük biztosítható.
Ezt a „népvándorlást” a háborúk meg a polgárháborúk befejezése mellett a kibocsátó országok gazdasági fellendülésével is fékezni kell abban a reményben, hogy ezek a változások csökkenteni fogják a korrupciót is. Erre a törekvésre nyújtott példát többek között Kína és Németország.
Kína elkényezteti Afrikát?
A nemrég Pekingben megtartott 7. Kína–Afrika Fórumon, amire háromévente kerül sor és amelyen idén 53 afrikai ország elnöke vett részt (csupán Szváziföld elnöke maradt távol, mert az ország továbbra is fenntartja a diplomáciai kapcsolatokat Tajvannal), Hszi Csin-ping kínai elnök az Országos Népi Gyűlés nagytermében azt ígérte az afrikai országok vezetőinek, hogy Kína a következő három évben hatvan milliárd dollárt bocsát rendelkezésükre kölcsönök, befektetések, valamint pénzügyi segély céljára. Ezen felül további húsz milliárd dollár hitelt kínált fel nekik, valamint azt is hangoztatta, hogy Kína az elkövetkező három évben tízmilliárd dollárt fog befektetni Afrikában.
Az ígéreteket vizuálisan is ábrázolták. A képeken látható volt, hogy egy ENSZ-egyenruhában működő fiatal kínai hölgyet afrikai gyermekek megcsodálnak; egy kínai agrármérnök a „gabona bölcsességére” tanítja Elefántcsontpart parasztjait; egy kínai szemorvos megmenti egy vak zimbabwei látását…
Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök „csodálatosnak” nevezte Hszi Csin-ping ajánlatát, de egyben arra is felhívta a figyelmet, hogy a kínai–dél-afrikai kereskedelem eddig kiegyensúlyozatlan volt. Ramaphosa azt javasolja, hogy Kína többet fektessen be a helyi iparba. Ruanda elnöke, Paul Kagame szintén dicsérte a kínai beruházási ajánlatokat, mert azok szerinte elő fogják segíteni országa gazdasági fellendülését. De különösen Burkina Faso, Gambia és Sao Tomé és Principe elnökei jelezték külön hálájukat a kínai elnöknek.
Az afrikai médiában ugyanakkor kritikus hangok is elhangzottak. Igy például a kenyai The Standard napilap azt a kérdést tette fel, hogy „miért utazik Uhuru Kenyatta mindig olyankor Kínába, amikor pénzre van szüksége?“ Kenyatta csak a múlt évben 3,1 milliárd eurót kapott Kínától, amit az elnök a Mombasza–Nairobi vasútvonal építésére fordított. „Kellett ez nekünk?“ – kérdezi a kenyia napilap. Közben Kenyának „dupla annyi adóssága van Kínával szemben, mint Németország, Japán, Franciaország és az Egyesült Államok felé összesen“.
A Nairobiban megjelenő Daily Nation pedig arra hívja fel olvasói figyelmét, hogy Kína befolyása nemcsak pénzügyi szintű, hanem kihat a társadalomra is, hisz a kínaiak „munkaerőt is exportálnak Afrikába, akik elveszik a munkalehetőségeket a hazai dolgozóktól“. A Namibianban pedig az olvasható, hogy Afrika manapság Kína „bábja” lett.
Politikai taktika az egész?
Néhány nyugati ország, elsősorban persze a nagyhatalmak, kritikusan szemlélik Kína „nagylelkűségét” az afrikai országok irányában. Igy például Mike Pompeo amerikai külügyminiszter szerint ez a hihetetlenül nagy kínai „gesztus” csak arra szolgál, hogy az afrikai országokat ezáltal „stratégiai függőségbe” szorítsa Kínával szemben. Ezenkívül sokan kétségbe vonják egyes projektumok gazdasági megalapozottságát és arra hívják fel a figyelmet, hogy az aozkra fordított kölcsönök az illető országokat pénzügyi válságba sodorhatják.
A McKinsey amerikai tanácsadó cég szerint az afrikai termelőipar tizenkét százaléka kínai vállalatok kezében van. Különböző afrikai országokban kb. tízezer kínai vállalat működik, amelyek több millió, leginkább szakképzetlen munkást alkalmaznak – sokszor siralmas körülmények között.
Igaz-e mindez?
Hszi Csin-ping a vádakra azt válaszolta, hogy Kínának „semmilyen érdeke sincs politikai játszmát játszani”, és ő bízik abban, hogy ezt más államok sem fogják megtenni. Hszi persze nem árulta el, melyik országokra gondolt, és csak annyit tett hozzá, hogy „senkinek sem áll módjában Kína és Afrika egységét belülről aláásni”, hisz “mindkét fél lakossága ezt az együttműködést akarj”. Ezenkívül a kínai elnök bejelentette, hogy Kína egymilliárd dollár értékű élelmiszert adományoz különböző afrikai országoknak, valamint agráripari és egészségügyi szakértőket küld Afrikába. Továbbá ötvenezer ösztöndíjat ajánl fel olyan afrikai diákoknak, akik Kínában szeretnének egyetemre járni. Hszi azt is hangsúlyozta, hogy Kína „természetesen” elengedi a szegényebb afrikai országok tartozásait, ha ezek az országok a kölcsönök visszafizetési kötelezettsége miatt gazdasági válságba keverednének.
A fent említett pénzügyi krízisek veszélyét a tekintélyes amerikai Johns Hopkins Egyetem kutatói inkább az afrikai országokat érintő háborúkban és a korrupcióban látják, valamint a nyersanyagok árromlásában világszerte. Igaz, szerintük Zambiában, Dzsibutiban és Kongóban más a helyzet, mert ezekben az országokban a kínai kölcsönök negativ hatása máris érezhető, amit Hszi a Fórum határozottan visszautasított, mondván, hogy ez az állítás „neokolonialista” rágalmazás.
Tagadhatatlan azonban, hogy Kínának igenis van „afrikai stratégiája”. Erre utal, hogy a kínai gyerekek már az elemiben azt tanulják, hogy az afrikai államok 1971 óta támogatták a Kínai Népköztársaságot, amikor ez az ország felváltotta Tajvant az Egyesült Nemzetek tagságában, és amiért Mao Ce-tung akkori elnök személyesen mondott hálát az „afrikai testvéreknek”. De az „afrikai stratégiához” az is hozzátartozik, hogy a kínai vezetőség arra bíztatja vállalatait, hogy afrikai államokban invesztáljanak – elsősorban az energia, a szállítás, a telekommunikáció és a vízellátás terén. 2030-ig Kína csaknem százharminc millió dollár értékű élelmiszert tervez az afrikai államoknak adományozni, ötszáz agrárszakértőt hajlandó oda küldeni, növelni akarja a kínai–afrikai közvetlen repülőjáratok számát és megkönnyíteni a kínai bankok hitelkihelyezését afrikai bankok felé.
Érdekes módon azonban Kínában is megjelentek bizonyos kritikus hangok az afrikai országok felé irányuló „nagylelkű” állami támogatás ellen. „Minek ez a terv?” – kérdezi egy, a kínai kapcsolati hálókon forgó cikk, és arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy Kína Afrikának nyújtott segélye olyan méretű, mint az ország legszegényebb tartományainak – Tibetnek és Csinhajnak – a gazdasági teljesítménye.
Ilyen szintű kínai belföldi kritika nem általános jelenség, hisz tudvalevő, hogy Hszi Csin-ping elnöksége alatt veszélyessé vált a hatalom nyílt bírálata.
A németek sem akarnak lemaradni
A pekingi fórummal körülbelül egyidőben Németország is bejelentette a Csád-tó körüli országok Berlinben megtartott konferenciáján, hogy hajlandó hatékonyan támogatni az említett országok gazdasági fejlődését. A Csád-tó körül Nigéria, Kamerun, Niger és Csád terül el, amelyekben több mint tízmillió ember él nyomasztó körülmények között, elsősorban a terrorista cselekmények és a rohamos klímaváltozás miatt.
Haiko Maas német külügyminiszter a Csád-tó konferencia megnyitóján kijelentette, hogy Berlin kész száz millió euró humanitárius segélyt nyújtani ezeknek az országoknak, továbbá negyven millió eurót szán az érintett országok politikai stabilitásának erősítésére, valamint kétszázhúsz milliót folyamatos fejlesztési segélyként.
A német kormány és más nyugati résztvevők szerint igen nagy sikernek számít, hogy ebből a régióból visszaszorították az iszlamista Boko Haram terrorszervetet, amely korábban egy Belgium méreteihez hasonlítható területet tartott fennhatósága alatt. Németország ehhez katonai felszereléssel járult hozzá.
