Emile Berliner német születésű amerikai feltaláló, fizikus 1887. szeptember 26-án szabadalmaztatta gramofon elnevezésű szerkezetét. Ezzel a nagyközönség számára megnyílt a lehetőség a hanglejátszás, zenehallgatás felé.
Edison fonográfja már létezett – éppen tíz éve – viszont a gramofon olyan megoldást kínált, amely az egyszerű háztartások, vagyis mindenki felé elérhetővé tette a rögzített hanganyagok lejátszását. A korong alakú lemezek ugyancsak Berlinernek köszönhetően nagyban is sokszorosíthatóvá váltak egy nyomólap, nyomóminta segítségével, így útjára indulhatott az ipari hanglemez gyártás.
A rögzíteni kívánt hang egy szerkezet tölcsérébe „ment bele”, ott gyűlt össze, továbbhaladt egy membránhoz, ahol rezgéssé alakult. A rezgés megmozgatott egy tűt, a tű érintkezett egy lemezzel és belevéste az „adatokat”. A lemezeknek először csak az egyik oldalába karcoltak, majd később mindkét oldalát használatba vették. A lemezek alapanyaga cink volt, majd keménygumi, de Berliner nem igazán volt elégedett, folyamatosan kereste a megoldást az olcsó, jó minőségű és tartós anyaghoz. Mint kiderült, a sellakot számára találta ki a természet.
A Dél-Ázsiában honos pajzstetvek váladékából készült sellak tökéletes hanglemezek gyártását tette lehetővé már az 1890-es években. A sellakról az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy az emberi fogyasztásra is alkalmas, az élelmiszeripar ma is használja például cukorkák, csokoládék fényesítésére vagy gyümölcsök bevonására.
A sellakból készült hanglemezek korának a műanyagok vetettek véget, majd a „bakelitet” is nyugdíjba küldte a digitalizáció.
Berliner többször is szakmai vitába és pereskedésbe keveredett Edisonnal, végül egészen másfelé fordult érdeklődése és sok más mellett a repülésben kamatoztatta tehetségét.
