A halál sok családban tabu, és a szülők kínosan próbálják kerülni, mert maguk sem tudják, hogy mit mondjanak róla a gyereknek. Pedig ő ettől függetlenül számos helyen találkozik vele a mindennapokban, ezért lényeges, hogy beszéljünk róla – írja a divany.hu.
November elseje közeledtével sok kisgyerekes családban felmerül a kérdés, hogy mi legyen a gyerekkel a temetőlátogatás alatt. Vigyük vagy ne vigyük? Mit képes a gyerek felfogni a halálból? Tamás-Lipták Zita gyermekpszichológus válaszolt Molnár-Varga Orsolya kérdéseire.
Hogyan kezeljük a halált? Mit képesek ebből a gyerekek felfogni?
– Jó lenne, ha a szülők a halál témához minél természetesebben és őszintébben tudnának viszonyulni, és ennek megfelelően tudnának kommunikálni a gyerekekkel – már az egészen kicsikkel is. De ez nehéz, hiszen a felnőttek is jórészt hozott mintákból dolgoznak, velük sem biztos, hogy nyíltan beszélgettek erről gyerekként, így a halál sok családban tabu – olyasmi, ami rossz, nehéz téma, ennélfogva nem beszélünk róla, próbálunk vele nem foglalkozni, hárítani. Így aztán nehéz ezt jól közvetíteni a gyerekeknek. Pedig fontos lenne, mert az, hogy a gyerek a halál fogalmával találkozzon, elkerülhetetlen – ömlik rá a médiából; tévéből, rádióból, újságokból, az internetről, de megjelenik a mesékben, és persze a való életben is találkozhat a halállal, elmúló, elhasznált dolgokkal. Ha nem beszélünk róla, miközben folyamatosan hall balesetekről, terrortámadásokról, természeti katasztrófákról, az ovistárs nagypapájának haláláról, a szomszéd cica elpusztulásáról, akkor ezek az információk feldolgozatlanul, értelmezhetetlenül kavarognak benne, amik hosszabb távon sokkal több problémát okozhatnak, mint ha szánunk rá időt és figyelmet, és megválaszoljuk a kérdéseit, beszélgetünk vele az elmúlásról, veszteségről. Minél kisebb, annál rövidebb és egyszerűbb megfogalmazással, de őszintén, nem mellébeszélve.
Sokszor a gyerek akkor találkozik először a halállal, amikor a kedvenc háziállatnak kell örök búcsút inteni. Mit mondjon ilyenkor a szülő?
– Sokszor tapasztalom, hogy a szülők még a halál szó használatát is kerülik, helyette inkább azt mondják, hogy elment, felszállt az égbe vagy örökre elaludt. Ezek nem segítenek, mert a kisgyermek nem fogja érteni, hogy ha elment, elszállt, miért nem jön vissza, vagy mi az, hogy örökre elaludni – ettől például könnyen félelem alakulhat ki benne az elalvással kapcsolatban. Azt szokták mondani a szülők, hogy a gyerek még kicsi, úgysem értené meg, minek ilyesmivel terhelni. De ez arról szól, hogy valójában a szülő fél a témától, nem tudja, hogyan fog rá reagálni a gyerek, és azt a reakciót ő hogyan kezeli majd” – mondja Tamás-Lipták Zita.
A kisgyerekeknek még nincs pontos fogalma a halálról, éppen az a lényeg, hogy ezt a szülő tölti meg számára tartalommal.
Elsősorban azzal, amit a gyerkőc érzékel a szülőn, ha szóba kerül a téma, majd azzal, amit mond neki róla. Elkerülni nem lehet, a 3-5 éves gyermek már intenzíven foglalkozik a halál kérdéseivel, ezért sokkal szerencsésebb volna, ha tudnánk vele erről beszélgetni, hitünknek megfelelő módon. Nem is az a lényeg, hogy mit fog fel belőle a gyerek – pont annyit, amennyit életkoránál fogva meg tud érteni-, hanem az, hogy egyáltalán beszélünk róla, nem kerülgetjük kínosan a témát, hogy nem szorongás, feszültség lengi körül, ha ilyesmi kerül szóba. Mert valójában ez a fajta feszengés, a szülő zavara, titkolózása, bizonytalansága az, ami a gyerekben is félelmet kelthet” – figyelmeztet a szakember.
Hány éves kortól vihetjük magunkkal a gyereket a temetőbe?
– Temetésre 3-4 éves gyermeket már el lehet vinni, ha olyasvalaki halt meg, aki hozzá is közel állt. De szerencsés, ha egy olyan felnőtt van mellette, aki tud vele foglalkozni a szertartás alatt, aki válaszol a kérdéseire, sétálgat vele. Sok szülő biztosan rémülten gondol arra, hogy a gyerekre milyen hatással lehet, ha látja azt a sok szomorú, síró embert, hogy mi értelme van ilyesminek kitenni egy kisgyereket. De hát ez az élet rendje, az elmúlás, a temetés, a búcsú ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a szép és vidám dolgok. Nem baj, ha a gyerek ezt is megtapasztalja, nem baj, ha látja azt, hogy milyen egy temetés, hogy ha valaki meghal, attól hogyan búcsúzunk, és hogy ha elveszítünk valakit, akit szerettünk, akkor szomorúak vagyunk, sírunk – hiszen ez a természetes. Ez nem olyasmi, amit majd egyszer, ha elég nagy és értelmes lesz, megtanítunk neki. A nehézségekkel való megküzdést, a szomorúság, fájdalom érzésének kifejezését az is segíti, ha az ilyen családi élethelyzeteknek is – ahogy a szépeknek és jóknak – részese lehet a gyerkőc, ha nincs azokból teljesen kizárva. Temetőlátogatásra pedig bármekkora gyereket elvihetünk, a lényeg, hogy számítsunk rá, hogy ha már beszél, akkor kérdezősködni fog arról, hogy mi ez a hely, mik azok a sírok, hogy kerülnek oda az emberek. Ez önmagában lehetőséget ad arra, hogy már egy 3 év körüli kisgyermek kíváncsiságát is kielégítsük, hogy foglalkozzunk a témával, ne tabusítsuk azt.
Mit mondjunk neki, mi történt azokkal, akik oda kerültek?
– Az igazat. Azt, hogy azok kerülnek a temetőbe, akik meghaltak és már nem élnek, akikkel többé nem tudunk találkozni.
Mi a jó módja a halállal, az elmúlással való ismerkedésnek? Kell ezzel foglalkozni, ha amúgy nem halt meg senki?
– Igen, kell. Pont azért, mert attól, hogy a gyerkőc közvetlen közelében nem halt meg senki, még rengeteg formában találkozik a halállal, elmúlással. Nem arról van szó, hogy a gyereket le kell ültetni és előadást kell tartani a halál mivoltáról, hanem természetes módon, ha ilyesmit lát, hall – akár egy elhervadt virág, egy véletlenül eltaposott bogár formájában -, ne az legyen a cél, hogy eltereljük a figyelmét, vagy figyelmen kívül hagyjuk, ha kérdez, megjegyzést tesz, hanem reagáljunk rá. Mindig arra, ami éppen érdekli, foglalkoztatja. Ha ezekre a jelzésekre, kíváncsiskodásokra odafigyelünk és kommunikálunk vele, akkor kicsi korától kezdve természetes módon alakul ki a halálról való fogalma, elképzelése, a témához való viszonyulása.
Hogyan mondjuk el neki, ha valaki meghalt?
– Az, hogy a halálról ki mit mond, egyéni hit kérdése. A pszichológus szerint fontos, hogy nevén nevezzük a dolgokat, ne ködösítsünk – ne azt mondjuk, hogy a nagymama elutazott, elköltözött, mert előbb-utóbb keresni fogja. Merjük kimondani, hogy meghalt, és ez azt jelenti, hogy már nem tudunk vele többet találkozni, hogy nem él, nem mozog, nem lélegzik, nem gondolkozik. De nincs egy meghatározott sablon vagy elmélet, amit el kell mondani a gyereknek, erről mindenki úgy beszél és aszerint, amiben saját maga hisz, amit hitelesen tud képviselni a gyerek felé. Ha hiszek a mennyországban, akkor arról mesélek neki, hogy én magam mit gondolok erről, hogyan képzelem el; ha a lélekvándorlásban, akkor arról; ha pedig magam sem tudom, mit higgyek, akkor erről is beszélhetek. A lényeg, hogy beszéljünk róla. Ha kicsi, akkor röviden, egyszerűen, mesésebben, ha nagyobb, akkor lehet bővebben, komolyabban, mint ahogy bármilyen más fontos dologról beszélgetnék vele, ami az élet része. A gyerekek nem félnek eleve a haláltól, nem tartják azt feltétlenül ijesztőnek. Az, hogy hogyan viszonyulnak hozzá, milyen érzések alakulnak ki bennük, attól függ, hogy a szülő mit közvetít.
