Március idusát emlegetni a Szerb Haladó Párt elnökjelöltjének a nagygyűlésén, legalább annyira ízléstelen dolog, mint zsidóviccet mesélni egy holokauszt-megemlékezésen. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke mégis ezt követte el Szabadkán, amikor számtalan más közhely mellett – amellyel az ilyen dzsemborikon illik benyalni az Avala és Kopaonik géniuszának –, az 1848-49-es forradalmunkat és szabadságharcunkat is felemlegette a magára túl sokat is adó, önmagát minden szerbek szerbjének tekintő Aleksandar Vučićának hízelegve.

Megértem én, hogy idővel megszépülnek a múlt emlékei, és én is szívesen idézem fel a katonatörténeteimet, ahogy egymást ugrattuk, s a dróton keresztül becsempészett itallal átdorbézolt éjszakákat… De egy pillanatra sem felejtem el, hogy éppen 1991-et írtak, amikor angyalbőrbe bújtatva „szolgáltam a hazát”, s egyáltalán nem volt mindegy, amikor az egyik éjszakán még a körlet meleg hálótermében, a másik este viszont már egy lepukkant terepjáró rakterében hajtottam álomra a buksimat. Mert, ugye, időközben harci riadót fújtak és a nemlétező háborúban éppen egy szlavóniai turnéra invitálták meg az egységemet. S annak ellenére, hogy semmi ihletem sem volt az egészhez, nekem is mennem kellett.

Így minden „szófogadó” vajdasági magyarok pásztorának sem kellene megfeledkeznie arról, hogy 1848 márciusának idusán miért is tört ki a magyar forradalom, s az miért alakult át később szabadságharccá. Miről szól a március 15-e előestéjén a budapesti Landerer & Heckenast nyomdában kiadott 12 pont, Petőfi miért írta és szavalta el a Nemzeti dalt?

Március idusát pedig különösen ízléstelen annak tudatában emlegetni, hogy a magyar szabadságharc leverését követően (amiből mellesleg szerbek is alaposan kivették a részüket), milyen megtorlások történtek. Például csak a zentai mészárlások két hete alatt hozzávetőlegesen 2000-2800 embert öltek meg, a legtöbbjüket különös kegyetlenséggel.

Kíváncsi lennék, hogy most Kossuth, Petőfi és Széchenyi miképpen vélekedne Pásztor Istvánnak és a VMSZ-nek a szerb haladókhoz való hozzásimulásához,

s arra is érdemes lenne rákérdezni, hogy a legutóbbi balkáni vérzivatarban elesett vajdasági magyar kiskatonák hozzátartozói most hogyan vélekednek a szerb-magyar viszonyról, amelyben az alárendelt szerep mindenképp azoknak jutott, akik Szabadkán most vajdasági magyarként Vučićot éltették. Félek, hogy amennyiben Kossuth és Petőfi láthatná ezt a szerb haladókkal való fenenagy bratyizást, propellerként kezdene el forogni a sírjában. Végül pedig, március idusának jegyében, hadd zárjam Petőfi A nemzethez című verséből vett idézettel ezt a kis szösszenetemet:

„Köztünk van a legnagyobb ellenség,

A cudar, az áruló testvérek!

S egy közűlök százakat ront el, mint

A pohár bort az egy cseppnyi méreg.”