Április 19-én Belgrádban tartotta meg Aleksandar Vučić a Szerbia jövője elnevezésű kampányrendezvényt, amely nemcsak a Szerb Haladó Párt tagjainak volt ünnepnap, hanem azoknak az užicei embereknek is, akik a Prvi partizan közvállalatban dolgoznak, és megjelentek az eseményen, azok ezer és kétezer dinár közötti napidíjat vehettek fel. Tapsoltak, kiabáltak, pénzt kaptak érte, és aznap még dolgozni sem kellett.
Erre szokták mondani, hogy igazi win-win szituáció ez, olyan, ami még a hülyének is megéri… De vonatkoztassunk el attól, hogy a Prvi partizan dolgozóinak milyen jó napja volt, s gondolkodjunk el azon, van-e még a világon egy olyan ország, ahol a munkások azért kapnak pénzt, mert egy napon nem dolgoznak. És hogy az egész történet még szebb legyen, nem magánvállalatról, hanem az adófizetők pénzén fenntartott közvállalatról van szó…
Június 13-án Újvidék felé utaztam, s az egyik kereskedelmi rádió reggeli műsorában az volt a téma, hogy egy állami munkahelyen dolgozó nő munkaidőben elment a barátnőjével meginni egy italt, de nem mert sört rendelni, mert mi lesz, ha amikor visszatér a munkahelyére, utána jön egy ellenőrzés, hogy valaki fogyasztott-e aznap alkoholt.
Nem is a sört kívánó, de inkább visszautasító nő esete az érdekes, hanem az, hogy a műsorvezető teljesen kikelt magából, hogy micsoda szörnyű dolog ez, hogy már az állami munkahelyen is félni kell, hogy valakit megszondáztatnak, és hogy a barátnőjének van egy kollégája, akinek az a munkája, hogy időről időre ellenőrzi az embereket.
Rettenetes dolgok történnek Szerbiában, és ezt már az épeszűek és azok is így gondolják, akikről Đorđe Balašević a Namćor (Ne volem) című számában azt énekelte, hogy azok, akiket régen hétvégente engedtek ki, most pedig a kamerák kereszttüzében vannak…
