Az előző részben megismertük Borza Szladecsek Annát, és megtudhattuk, szerinte a daganatot ő maga rendelte meg saját magának az univerzumtól a negatív gondolkodásával, gyenge jellemével és az örökös félelmeivel. Annát 2015-ben, a szilveszteri és pótújévezés részeges házibulija után szokatlan fájdalom ébresztette fel, amelyet a nyakában érzett. A folytatásból megtudhatjuk, hogyan múlt el a február, és milyen eredménnyel jártak a kivizsgálások.
2015 januárjában sokat havazott. Korábban kellett kelnem, hogy elkotorjam a havat az udvarunkból és az utcáról, míg Jázi aludt. Begyújtottam, mert az éjszakákon gyakoriak voltak a mínuszok, –10, –20 °C fokok is. Egyre többször éreztem azt a bennem szunnyadó, kitörni készülő vulkánt. Ott fortyogott, háborgott a lelkem mélyén. Sehogyan sem tudtam kioltani. Még az esti pálinkaivás sem segített. Éjjelente egyre sűrűben forgolódtam álmatlanul az ágyamban. Este elaludtam, de éjfél, egy óra tájékán felébredtem, majd nem tudtam vissza aludni. Leizzadva forgolódtam, hánykolódtam, régi sérelmek jutottak az eszembe, kik bántottak meg, kik okoztak nekem fájdalmat, miért vesztettem el a munkám, ki a hibás, hogy nekem így kell élnem. Egyre csak sokasodtak az emlékek! Kiszáradt a torkom, a szívem hevesen vert, gyöngyözött a homlokomon az izzadság. Hol a hideg rázott, hol a hőhullámtól szenvedtem. Sehogy nem jött álom a szememre. A lidérces éjszakáknak a mobiltelefonom vetett véget – ébresztett, keltünk, oviba készülődtünk.
Az élet olykor különleges módon, többféleképpen tud jelezni az embernek, ha megállásra, pihenésre akarja késztetni. Ez történt velem is. Ebben a hónapban az autónkat gyakran kellett szervizbe vinnünk. Ez megszaporította az amúgy is tetemes kiadásainkat. Amikor már azt hittük, hogy a kocsinkat birtokba vehetjük, éppen útban Csóka felé (a férjem szülőfaluja), egyszerűen megállt. Épp a stoptáblánál az autó motorja elhallgatott, és utána meg se nyikkant. Ez volt a sors első intése: megálljt parancsolt! „Hagyj fel az önsanyargatással! Állj meg, nézz önmagadba! A hiba benned van!” Csakhogy e bölcs felismerés akkor nem jutott el az agyamig. Nekifeszültem, az autó ajtajába kapaszkodva át akartam tolni a járművet a tőlünk pár méterre lévő parkolóig. Nem ment, mert enyhe emelkedőn állt meg az autó. Visszagurult. Arra járt két fickó, akik készségesen segítettek nekem elmozdítani a kocsit. Miközben vártuk a segítséget, Jázi lányom a türelmetlenségtől visított, mert ő a nagymamához akart menni, és parancsolva követelte, hogy indítsam be a skodit (’97-es Skoda Feliciánk volt). A sírás fojtogatott, de nem akartam ott bőgni, és hogy kihúzzam magunkat ebből a lehetetlen helyzetből, elkezdtem énekelni. Kicsit megnyugodtunk. Megérkezett a segítségünk, és hazavontattak bennünket. Január 25-e, vasárnap volt. Első nap a pokolban.
Mi a fene kerülget?
Éjjel fél 2-kor iszonyatos, fogvacogtató hidegrázásra ébredtem. Egész testemben rázkódtam. A fogaim csattogtak, amikor pedig összeszorítottam, akkor az arcizmaim keményedtek meg. Ilyen borzasztó hidegrázást soha életemben nem tapasztaltam. Reszkető kézzel a hónaljam alá dugtam a lázmérőt: 37,2 °C fokot mutatott. „Ez nem láz. Mi a fene kerülget?” – gondoltam magamban. De ez nem minden. A jobb vállamban éles, hasogató fájdalmat éreztem. Mintha kést szurkáltak volna a csontomba. Vállkörzést végeztem, ettől a mozdulattól naivan azt vártam, hogy elmúlik a fájdalom. De nem múlt. Egyre csak hasogatott, szinte égetett! Bevettem egy lázcsillapítót, amely egyben fájdalomcsillapító is, majd kínlódva visszabattyogtam az ágyamba. Két takarót húztam magamra, majd még egy óra hosszat ott dideregtem. Másnap reggel kutya bajom. Egész nap semmilyen új tünet nem jelentkezett. Elvégeztem a szokásos hétköznapi teendőimet, még fát is hasogattam, figyeltem, esetleg jelentkezik-e fájdalom a vállamban. Meg se nyikkant, mintha az éjjel nem történt volna semmi. Roppant furcsának tartottam ezt az egészet. Másnap éjjel megismétlődött a pokoli vállhasogatás, a hidegrázás. Tűrtem három napig, végül orvoshoz fordultam.
„A szenvedést nem kell készakarva keresni,
de nagyban hozzájárulhat ahhoz,
hogy kitörjünk a szürke hétköznapokból és megváltozzunk.
A fájdalmat arannyá lehet változtatni.”
Steve Biddulph
Február – összeroppantam
A február hónap, az év legrövidebb hónapja, mindössze 28 napból állt, de nekem éveknek tűnt. Szenvedéssel, gyötrelemmel, fájdalommal, kínlódással, testi és érzelmi megrázkódtatással vegyítve. Ez várt rám a télűző hónapban.
A testem nem engedelmeskedett nekem. Felborult az egyensúly, minden porcikám sajgott. Belső fortyogó vulkánom kirobbant, naponta többször sírtam el magam, idegesen kiabáltam, mindenre hevesen reagáltam, kész érzelmi roncs lettem. A házi teendőimet kínlódva végeztem el, legszívesebben aludtam volna egész nap. Csakhogy ezt nem tehettem meg, mert ott volt mellettem a kicsi lányom, aki sok figyelmet kívánt. Szegényke ebből nem sokat kapott. Össze volt zavarodva ő is. Nem értette, mi lett az anyukájával? Miért vonaglik a kíntól? Miért sír olyan sokat? Ez a lelki világán is meglátszódott. Átérezte a vívódásaimat. Hasonlóan reagált a külvilágra, mint én. Sírt és a belső feszültségét folytonos nyafogásban fejezte ki. A férjem távolt volt tőlünk, neki csak Messengeren küldött üzeneteken keresztül panaszkodhattam. Halvány vigaszt tudott csak nyújtani.
Mindennaposak voltak az éjszakai hidegrázások. A fájdalomcsillapító állandóan ott volt az éjjeli szekrényemen. Hőemelkedésem volt csupán, 37 °C fok körül. Szokásosan, két takaró alatt vacogtam, sokszor párnát szorítottam az arcomba, hogy a hangos fogvacogásra ne ébredjen fel a lányom. Amikor végre enyhült a didergés, akkor elszenderedhettem. Majd arra ébredtem, hogy a hálóingem és a lepedő csuromvíz. Viszketett a testem, úgy vakaróztam, mint egy bolhás kutya. Ahogy múltak a napok, úgy jelentkeztek az újabbnál újabb tünetek. Napközben is sokat izzadtam, lihegve vettem levegőt, köhécseltem, erősödtek a csontfájdalmaim. A hátamon, a gerincemen, a lapocka irányában borzasztó erős fájdalom kínzott. Általában estére erősödött fel a csontjaiban a fájdalom, és már úgy délután 6 óra tájékán rázni kezdett a hideg. A gyötrelmes kín a gerincemben gyakorlatilag megmerevítette a testtartásom. Minden áldott este egy fájdalomcsillapítót dobtam be, mielőtt a gyereket a kádba raktam, és pancsizás közben rimánkodva vártam, hogy mihamarabb elmúljon a gyötrelem a hátamból, mert nem bírtam őt kiemelni a kádból. A fájdalom lassan engedett, de nem múlt el. Remegő kezekkel törölgettem meg a lányom, gyakran kértem meg, hogy öltözzön fel egyedül, persze segítettem neki. Nagyon ügyes kis teremtést kaptam Istentől ajándékba, érezte ő, hogy anyukája szenved – kis puha kezecskéit arcomra helyezte, megsimogatott, és szótlanul megpuszilt. Óóó! Ilyenkor mély sóhaj szakadt fel belőlem! Átöleltem kis vigasztalómat, majd kézen fogtam, és miközben a szobába kísértem őt, a könnyes szemeimet törölgettem blúzom ujjával… Az ágyon melléje feküdtem, a fejecskéjét cirógattam, így altattam el Jázit, sokszor vele aludtam el. De éjszaka a hidegrázás és a gerincfájdalom ébresztett.
Idegölő várakozás
Türelmetlenül és ingerülten válaszokat kerestem a tüneteimre. Orvostól orvosig jártam. Mindenhol időpontot kellett kérnem. Sokszor kellett szembesülnöm a flegmatikus és modortalan egészségügyi nővérekkel és orvosokkal, akik félvállról vettek engem. Orvosi beutalók tömkelegét kaptam a kezembe: váll-, gerinc- és tüdőröntgen, vérvétel, hormonvizsgálatok, nyaki és hasi ultrahang, fiziátriai vizsgálat. A várakozás idegölő volt. Ráadásul semmilyen komolyabb elváltozást nem vettek észre. A gerincröntgenen kiderült, hogy két helyen gerincferdülésem van (amiről nem tudtam), a fizikoterapeuta pihenést és hátizom-erősítő gyakorlatok végzését javasolta.
Magánrendelőben végeztettem el a nyaki és hasi ultrahangot. Lélegzetvisszafojtva feküdtem a vizsgálat során. Amikor a doktornő a szondával a nyaki nyirokereket és csomókat vizsgálta, én kidülledt szemekkel lestem a monitort. Szinte könyörögve kértem tőle gyors magyarázatot a megnagyobbodott nyirokmirigyekre, amelyeket én is láttam:
– Kóros elváltozás?
– Igen! – érkezett a higgadt válasz.
Én ott úgy éreztem, hogy lecsúszok az ágyról. „Jaj, csak nehogy rák legyen!” – gondoltam magamban, és becsuktam a szemem, majd mélyet sóhajtottam. Már korábban böngésztem az interneten, és rábukkantam különféle nyirokmirigy-megbetegedésekre és daganatos elváltozásokra is. A doktornő megírta a szakvéleményét, azt továbbítottam a hematológusnak. A vérvizsgálatok nem mutattak ki semmilyen komolyabb elváltozást. A hematológus, aki áldott jó doktornő, nyugtatgatott, hogy ki fog derülni a baj forrása.
– Legyen türelemmel! – intett.
Na, az már rég elfogyott! Újabb változásokat vettem észre: a nyakamon sorra duzzadtak meg a nyirokmirigyeim, egyre több csomót lehetett kitapogatni. Ezek a csomók a nyelőcső közelében dagadtak, amitől úgy éreztem, mintha valaki állandóan fojtogatna. Nehezen nyeltem, kétségbeesve nyomkodtam a csomókat, nem kaptam levegőt, néha fuldokoltam, de már az idegességtől. Sírva panaszkodtam fűnek-fának, hogy hogyan szenvedek, a dokik meg válaszra sem méltattak.
Február 18-án ünnepeltük a férjem születésnapját. Aznap itthon volt, családi körben ünnepeltük őt. Már kora délután megemelkedett a lázam, és a hátfájdalmam is erősödött. Aggódva ecseteltem neki a bajaimat, panaszoltam, hogy egyre nehezebben birkózom meg a mindennapi feladataimmal. Egész napomat kitöltötte az aggodalom, a félelem, a türelmetlenség, a bizonytalanság. Nem tudtam koncentrálni az anyai szerepemre sem. Fogcsikorgatva végeztem minden teendőmet. Norbi azzal nyugtatott, hogy hamarosan kiderül a baj, és akkor fellélegezhetek. Csakhogy az idő múlásával egyre fokozódott bennem az az érzés, hogy bizony én rákos lehetek, és csak abban reménykedtem, hogy ez mihamarabb kiderüljön.
Mamám üzenete
Világéletemben mindig is az érzéseim vezéreltek, de ezeket gyakran hallgattattam el a józan ész parancsára. Gondoltam, az okosabb lépés. Pedig sokszor vezéreltek engem a helyes útra a megérzéseim. Napközben túl zaklatott voltam, nem vettem észre a belső hang sugallatait. Éjjel gyakran álmodtam, már amikor nem dideregtem, vagy éppen nem a fájdalom gyötört. Vissza-visszatérő álmaim közé tartozott a háborgó víz. Azt álmodtam, hogy óriási hullámok csaptak át a fejem felett, és fuldokolva kellett a felszínre úsznom, de álmodtam olyat is, hogy félelmetes árvizek elől kellett menekülnöm. Nagy álmodó lévén már korábban vásároltam több álmoskönyvet is, és azok segítségével próbáltam megfejteni álmaimat.
A víz az érzelmek szimbóluma. A háborgó víz pedig magáért beszélt – háborgó, nyugtalan lelkemre mutatott rá. A fejem felett átcsapó hullámok a valós életben átélt érzelmi viharokat jelentették. De jó jel volt, hogy a felszínre bukkantam levegőhöz jutva, ez a pici reménysugár jelezte: van kiút az érzelmeim viharából.
A másik gyakori álommotívum apai nagymamám megjelenése volt. Már több mint 10 éve elhunyt. Az álmoskönyvek egyértelműen utaltak arra, hogy a nagymama megjelenését, és ha beszél az álmodóhoz, jóslatként kell felfogni. Csakhogy a mamám nem szólt hozzám egy szót sem! Csak nézett rám közömbös arccal. Húúú! Bosszankodtam ám! Miért nem szólalt meg? Mit akart nekem üzenni?! Eszembe se jutott, hogy megkérdezzem tőle elalvás előtt, de ott mélyen legbelül éreztem, hogy üzenete van számomra.
Elszántan keresgéltem erre a fura jelenségre a magyarázatot. A nagymama és az unoka közötti párhuzamot vizsgáltam meg. Annának hívták őt is. Makacs és kitartó asszony volt. Sokat szenvedett életében. Hat gyereket szült, bőven kijutott neki testi és lelki megrázkódtatásokból. Végtelen állhatatossággal dolgozott öreg napjaiban is, pedig már többször volt neki enyhébb agyvérzése, amelyet ő enyhe fülzúgásként észlelt. Sokat tűrt a férje mellett. Olykor önsanyargató, lemondó életet élt, amit mi, unokák nem igazán értettünk. Mélyen vallásos volt, a lokvai szlovák közösség Nazarénusok Hitgyülekezetének volt a tagja, és szigorú szabályok szerint élt. Talán ebben a közösségben lelte meg azt a kis kapaszkodót, amelyet a zord világban nem talált.
Én, Anna, az unokája makacs és kitartó vagyok szintúgy. Érzelmi megrázkódtatásaimat általában kiordítottam vagy kisírtam magamból. De ezek csupán felszíni megoldások voltak. Bizony, bőven voltak olyan élményeim, csalódásaim, amelyeket elfojtottam, elzártam magamba, abban bízva, hogy majd az idő meggyógyítja. A római katolikus vallás nézetein nőttem fel. Hittem Isten létezésében, de a mindennapokban Jézus tanításai valahogy nem jutottak eszembe. Káosz volt a fejemben-lelkemben, azt hittem, ver az Isten! Megbántva éreztem magam, azt hittem, jó keresztény volnék… Hiába kerestem a kapaszkodót, csak a sötétben tapogatóztam. Mindennél jobban vágytam arra, hogy felrázzanak ebből a kegyetlen valóságból!
Hosszas töprengés után bevillant, hogy mi a közös nevező! A HIT! Hát, persze! Isten mindkettőnk mögött ott állt, arra várva, hogy feléje forduljunk, és tőle kérjünk bizalommal segítséget.
A sötét kendő, amely eddig eltakarta előlem a fényt, most lehullani készült. Felerősödött bennem egy melengető érzés, ami enyhe megnyugvást hozott megtépázott lelkemre. Ösztönösen fordultam az égiek felé. Segítségüket kértem.
Éreztem, hogy a mama üzenni akart nekem álmaimban. Észrevettem, hogy mindig akkor jelent meg nekem, amikor én másnap igazán türelmet próbáló kivizsgálásra készültem. Mint egy őrangyal, úgy vigyázott rám! Egy néma angyal, aki puszta megjelenésével jelezte, hogy nem kell félnem! Higgy! Hittem. Hiszek. Megfejtettem az álmom: Kitartónak és alázatosnak kell lennem. Hinnem kell Isten szeretetében! Bízd rá magad az isteni gondviselésre! – ez volt a mama lélekerősítő üzenete.
Borza Szladecsek Anna
A harmadik rész az augusztus 29-én megjelent Családi Körben olvasható el.
