„Ha azért jelentetek meg ma itt, hogy támogassátok az elhunyt fiamat és engem, akkor köszönetet mondok. Erőt és egészséget kívánok nektek és a családtagjaitoknak is. Ha viszont azért jöttetek, hogy támogatásotokról biztosítsátok a lučani Jutkát*, akkor azt kívánom, hogy ugyanazt éljétek át, amit én”.

Ezt mondta Milovan Milivojević azoknak a munkatársainak, akik megjelentek az ivanjicai bíróság előtt, s sértegették őt és a feleségét, amikor pedig a közvállalat igazgatója, a már nyugdíjas Radoš Milovanović, a Szerb Haladó Párt tagja érkezett az igazságszolgáltatás épülete elé, akkor ugyanezek az emberek tapsoltak, éltették a cég elsőszámú emberét.

A lučani Milan Blagojević haditechnika gyártásával foglalkozó közvállalatban két évvel ezelőtt egy robbanás során elhunyt Milomir Milivojević és Milojko Ignjatović. Az idén októberben kezdődött el az a per, amelyben a vállalat igazgatója az egyik vádlott, ugyanis két személy meghalt 2017-ben. Több száz munkás jelent meg az ivanjicai bíróság előtt, akik a tárgyalás idejére szabadnapot kaptak (!), csak azért, hogy az igazgatót és a vállalat vezetőit vastapsban részesítsék, és támogatásukról biztosítsák, és nem mellékesen, az ivanjicai bíróság felé is nyomásgyakorlást végezzenek.

Radoš Milovanović, a lučani Milan Blagojević haditechnika gyártásával foglalkozó közvállalat igazgatója

Mielőtt továbbmennénk a történtek időrendi rekonstruálásában, álljunk meg egy szóra, és összegezzünk: egy család elveszíti a huszonhat éves fiát, és amikor a per kezdődik, akkor a fiú munkatársai a szülőket kezdik el szidni, sértegetni a legalpáribb módon, azzal vádolva őket, hogy ha megnyerik a pert, akkor miattuk megy majd csődbe a gyár, és ők munka nélkül maradnak, miközben az igazgatót és a közvállalat többi vezetőjét pedig vastapssal köszöntik.

Milyen embernek kell lennie valakinek, hogy erre képes legyen? Lehet-e ennél lejjebbre süllyedni az emberség szintjén? Vajon az igazgatót támogató, a gyászoló szülőket gyalázó embereknek csak egy másodperc erejéig is megfordult a fejükben, hogyan éreznék magukat, ha ők lennének Milovan Milivojević és felesége helyében? Nehéz folytatni a kérdéseket, de talán felesleges is, az édesapa két mondata minden szónál többet mond:

„Nem tudom, hogy az ivanjicai bíróság előtti perceket hogy sikerült megúsznom infarktus nélkül. Szidták a megboldogult anyámat, az elhunyt fiamat, s azt szajkózták, hogy be akarom záratni a gyárat”.

Még azelőtt, hogy az elhunyt fiú apja bíróságra adta volna az ügyet, több tisztességtelen ajánlattal is megkeresték.

„A peren kívüli megállapodást szorgalmazták, s úgy próbálták elérni, hogy munkahelyet ajánlottak a lányomnak és a feleségemnek is a közvállalatban, pénzt kínáltak, és lakást is. Közöltem velük, a halott fiamat nem adom el” – mondta Milovan Milivojević, aki hozzátette, az általa felkért tanúk, akik vállalták a szembesítést, mind a hárman munka nélkül maradtak.

„Az igazgatónak több besúgója is van, pontosan tudja, ki mit csinál, kivel beszél, mindent jelentenek neki. Így uralkodik egy maffiafőnök. Az igazsághoz hozzátartozik, mi is támogattuk ezt. A fiam mindenhová elment plakátokat ragasztani, támogatta Vučićot mindenhol, ahol csak kellett. A munkája miatt muszáj volt, mivel három éven át háromhavonta hosszabbították a szerződését.”

És ha mindezek után valaki úgy gondolja, eleget látott, olvasott az esettel kapcsolatban, s ennél rosszabb már nem jöhet, akkor, ahogy a szerb vidámparkban mondják: Ubacite žetone, stisnite gas, krećemo! (Érmét a lyukba, lábat a gázra, indulunk!).

Az egyik vádlott, Tomo Stojić, a munkavédelmi felelős, akinek nincs megfelelő végzettsége a munkakör betöltésére, úgy döntött, beismeri bűnösségét, és alkut köt az ügyészséggel, így csökkenti majd az igazgató felelősségét a halálesetek kapcsán. Az elhunyt fiú családja nem egyezik ezzel, de ez már nem tőlük függ, itt ők tehetetlenek.

„Stojić az elmúlt két évben többször elment mellettünk, még annyit se mondott, hogy jó napot, nemhogy megkérdezte volna, hogy vagyunk. Most meg hirtelen elismeri a bűnösséget” – mondta megdöbbenve az elhunyt fiú családja. A Blic napilap utánajárása után kiderült, hogy Stojić a kihallgatás során azt nyilatkozta, hogy a tragédia bekövetkezésekor ő nem dolgozott, valamint, hogy a gyárban minden a szabályoknak megfelelő volt. A napilap érdeklődésére néhány lučani lakos megerősítette, hogy Stojić, aki a családban az egyedüli munkakereső, nemrég egy új lakást vett Čačakon.

Itt tart most a lučani Milan Blagojević haditechnika gyártásával foglalkozó közvállalatban két évvel ezelőtt történt tragédiának az ügye. És pont ez, a két emberéletet követelő tragédia, és az utána bekövetkező dolgok azok, amelyek pontosan leírják a szerbiai állapotokat: a munkások kihasználása, nyugdíjas igazgató, hihetetlen méreteket öltő párthűség, tisztességtelen ajánlatok, embertelen mocskolódás, gyalázkodás, a vádlottak éltetése, nyomásgyakorlás a bíróságra, megfelelő végzettség nélküli vezető.

És ez a történet az, amibe sikerült mindent belesűríteni, amit a mostani politikai elit képvisel: a három hónapra szóló szerződésekkel zsarolható kisemberek, egy párhuzamos valóság létrehozása tapsolóemberekkel, (köz)pénzosztás után éljenező tömeggel, csakis és kizárólag pártkatonák alkalmazása a vezető pozíciókon. Ez ma az igazi Szerbia arca, nem pedig az épülő gyárak, az új munkahelyek, a növekvő fizetések.

Aki ebben szerepet vállal, ehhez asszisztál – legyen az kétkezi munkás, sportoló, tanár, orvos, középvezető, igazgató, újságíró, tanácsos… – s igyekszik a valóságot megváltoztatni, az hozzájárul a tragédiák előidézéséhez, a szörnyűségek napi szinten történő megjelenéséhez. És, ha nem is veszi észre, de saját magát és a szeretteit is belekényszeríti ebbe az emberségtől távol álló életbe. Miattuk (is) hagyják el az országot olyan emberek, akiknek korábban a kivándorlás sosem fordult meg a fejükben.

* Jutka – Milutin Jeličić Jutka, Brus egykori polgármestere, akit egy községi alkalmazott jelentett fel szexuális zaklatás miatt, s a helyiek elkezdték vádolni az áldozatot, lejáratni, rágalmazni, közben pedig éltették a korábbi polgármestert