Nem hagyja magát az irodalmi Nobel-díjas Peter Handke. Ezt ezelőtt sem tette soha. Már 1966-ban A közönség szidalmazása (Publikumsbeschimpfung) nevű első színdarabjának bemutatóján a nézőket (és értette ezen a kisebbségéket is), így nevezte, többek között, hogy „felbérelt közönségek”, „csőcselékek”, „moslékok” és „pöffeszkedők”. Őt viszont mások „nő-korbácsolónak” és „népirtásdicsőitőnek” szapulják. A boszniai származású német író, Saša Stanišić, a Frankfurti Könyvvásár idei Német könyvdíjasa pedig azt vetette a szemére, hogy „nem is feltételezi, hogy a (balkáni háború alatt elkövetett) bűncselekmények valósak”. „Mindenki csak reakciót vár tőlem a reakciókra”, utasította vissza Handke erőteljesen Stanišić kritikáját.
De miről is van szó?
Peter Handke író és fordító 1942-ben született Griffenben, egy kis faluban az osztrák-szlovén határ közelében, így nem csoda, hogy anyja szlovén volt, apja pedig osztrák. A 60-as években kezdett írni és már akkor, de később is politikailag elkötelezett neorealista írónak számított és a szintén osztrák Thomas Bernharddal és Elfriede Jelinekkel együtt ők képezték a modern autrian trinity-t, ahogy Bombitz Attila magyar kritikus, irodalomtörténész és műfordító írja az ÉS-ben (Élet és Irodalom). Handke sokszor változtatta lakhelyét Ausztria, Németország és Franciaország között, 1990 óta pedig Párizs mellett lakik és a francia újregény, az egzisztencialista filozófia és az abszurd színház kontextusaiban pozícionálja magát. Sikeresen. Az idei Nobel-díj előtt megkapta már a Büchner-díjat (1973), de több más irodalmi díjat is felajánlottak neki, melyeket azonban vagy visszautasított, vagy később visszaadott.
Handke szeret provokálni
A Büchner-díjért kapott összeget (ötvenezer eurót) 1999-ben visszafizette, mert éles kritika érte Szerbia iránti megnyilvánulásai, különösen Milošević iránti érzelmei miatt.
De maradjunk ennél a témánál: Handke érzelmei Szerbia iránt. Honnan eredhedtek ezek az érzelmek? Lehet, hogy onnan, hogy édesanyja szlovén, tehát dél-szláv volt, lehet az is, hogy mély sebeket keltett benne, amikor a II. világháború vége felé érezte a partizánharcok gyötrelmeit szülőfalujában és az is befolyásolhatták későbbi érzelmeit, hogy a háború után betiltották Ausztriában a szlovén nyelv használatát. Handke sokat járt Szerbiában, amit ő azzal indokolt, hogy az ember a valóságot csak saját élményein keresztül ismerheti meg.
De térjünk vissza az irodalmi díjakhoz. 2006-ban a düsseldorfi Heine-díjat ajánlották fel Peter Handkenak (ami szintén ötvenezer euró), Handke azonban ezt a díjat is visszautasította – szintén a fent említett okok miatt. Amikor azonban Handket 2014-ben a norvég Ibsen-díjjal akarták kitüntetni, nagy volt a felháborodás Oszlóban és az ellene felvonulók „fasisztának” nevezték. Handke más alkalmat sem hagyott ki, hogy provokáljon: 2016-ban Párizsban egy rendezvényen megkérdezte tőle egy újságíró, hogy mi a véleménye az európai értékekről, mire Handke azt válaszolta, hogy „Hallgassatok seggfejűek!”
Nem meglepő egyébként, hogy Boszniában, Albániában és Koszovóban felháborodással fogadták, hogy Handke Nobel-díjat kapott, míg a horvát sajtó „morális szégyennek” nevezte, hogy Handke megkapta a világ legnagyobb irodalmi díját, és „rasszista ideológiájú írónak” tartja, „aki minden hírnevét abba fektette be, hogy támogassa ezt a szörnyeteget”.
Érdekes módon Magyarországnak nem lenne semmi különös oka, hogy elítélje Handket. Ennek ellenére 1990-ben jelent meg utoljára két Handke könyv. Az egyik „Az ismétlés” című könyv, ami Bombitz szerint egy „főműnek tartott elbeszélés” és egy ifjúkori szlovén tájbejárás emlékeit rögzíti, a másik a „Végre egy kínai” című regénye, ami „A kapus félelme tizenegyesnél” című regénye témáját variálja. Azóta semmi! Közellenség Handke Magyarországon is?
Nem igazán, mert ezzel szemben megjelentek kisebb-nagyobb művei a 2000, a Balkon, a Lettre, a Műhely, a Nagyvilág, a Pompeji és a Tiszatáj nevű folyóiratokban.
Stanišić támadása
Saša Stanišić jóval fiatalabb, mint Handke, 1973-ban született Višegradban, Bosznia-Hercegovinában és szülei szintén két különböző nemzetiségűek voltak, apja szerb volt, anyja boszniai muzulmán. Stanišić szüleivel együtt 1992-ben menekült Szerbián, Magyarországon és Ausztrián keresztül Németországba, ahol Heidelbergben élt és járt egyetemre. Ott kapta első irodalmi díját is: a heidelbergi egyetem Jürgen-Fritz-díját, majd 2007-ben a Bréma városa irodalompártoló díját (Förderpreis zur Literatur der Stadt Bremen), de Stanišić volt 2006/2007-ben Graz, majd 2013-ban Mannheim városi írnoka (Stadtschreiber), ugyanabban az évben megkapta az Alfred-Döblin-díjat és az idén pedig a Frankfurti Könyvvásár Német Könyvdíját a Herkunft (Származás) című könyvéért, amelyben arról a kérdésről van szó, ami sok migrációs hátterű embert kihoz a sodrából: „Honnan jössz te?” A könyv önéletrajz és regény keveréke, viszontlátás Stanišić szülőföldjével, élményeivel Višegradban: „A származás édes-keserű véletlenekből áll, amelyek minket odavittek. Ez egy hozzátartozás, amihez mi semmivel nem járultunk hozzá”, írja Stanišić ebben a művében.
A Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent írásában Stanišić azzal vádolja Handket, hogy „[a] szülővárosomról, Višegradról írt szövegében Handke nem is feltételezi, hogy ezek a rendőrök és Milan Lukić nevű rendőrfőnök az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények miatt életfogytiglani börtönbüntetésre lettek ítélve és ezek a bűncselekmények valósak. Azt írja, hogy lehetetlen, hogy ezek a bűncselekmények megtörténtek volna.”
És ezért ne kapjon Handke Nobel-díjat?
Az irodalmi Nobel-díj nem arra szolgál, hogy az irodalom és az erkölcs viszonyát vitassák meg rajta keresztül.
Az irodalmi Nobel-díj a dicsőitésnek szolgál, és minden díjazott írásban találhatunk valami mást, amit érdemes elismerni. Ezért van olyan sok Nobel-díjas író, akire ma szinte már senki sem emlékszik. A Nobel-díj odaítélése tehát nem azt jelenti, hogy Peter Handke könyveiben több költészetet, képzeletet és kifejezésmódot találunk, mint például Philippe Jaccottet vagy Anne Carson műveiben, akik nem kaptak irodalmi Nobel-díjat, mert hisz ez a díj azok az írók képességeit tárják elénk, akik magasztaló irodalmat létesítettek.
Peter Handke teremtett ilyen irodalmat? Ezt még Aleksander Hemon sem vonja kétségbe, aki pedig Handket nemrég a New York Times-ban „a népirtás apologensei Bob Dylanjánk“ nevezett.
Az irodalmi Nobel-díjasok listája hosszú, és munkáikban vannak olyan szövegek is, amelyek ma felháborodást kelltenek. A legfiatalabb közülük Rudyard Kipling, aki már 1907-ben sok bizonyítékot nyújtott a gyarmatosító érzelmeiről. Gerhart Hauptmann is ilyen volt, aki 1912-ben kapott irodalmi Nobel-díjat, de 1905-ben még a Faji Higiénia nevű társaság (Gesellschaft für Rassenhygiene) alapítói közé tartozott, George Bernard Shaw pedig az eugenetika rajongója volt. T. S. Eliotnak a fasiszta Action française–hoz fűződő kapcsolatai voltak, Mihail Solohovnak Sztálinhoz és García Márqueznak pedig Fidel Castrohoz.
Handke munkája ötven éve a német nyelv egyik leggazdagabb és legmakacsabb továbbfejlesztője. Egyes írók azonban néha ilyenek: visszaélnek a hírnévükkel. Az egyetlen kérdés ilyenkor az, hogy ostoba mondatuk árt-e a műveiknek, az irodalomnak?
Saša Stanišić és Peter Handke (Montázs: Deutschlandfunkkultur)
