Az egyszerű halandóban persze felmerül a kérdés: ezt megelőzően nem inkább arról volt-e szó, hogy esetleg a tanszék szellemisége akkor a puszta tekintélyelvűségnek, a szolgai hagyományápolásnak és főleg a pártbefolyásnak mondott nemet a szabad gondolkodás és kritikai értelmiségi magatartás jegyében, ami alapvető kötelessége egy igazi felsőoktatási intézménynek? – teszi fel a kérdést Napló cikke, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk:

Az újvidéki Bölcsészkar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke fennállásának 60. évfordulóját ünnepelte 2019. október 22-én a kar mozitermében.

Elsőként Pásztor István szólalt fel, mint a Tartományi Képviselőház elnöke. Hatalmi pozíciójával visszaélve, félórás, rágalmazásoktól sem mentes, intelmező és kvázi problémákat feltáró apokaliptikus beszédet tartott, nem ritkán átlépve a jó ízlés határát is.

Irodalmi idézetekkel kezdte, tudálékosan és fontoskodva, hivalkodva „műveltségével”, majd kijelentette, hogy „itt a korábbi időszakban mélyrepülés állt be, a múlhatatlan és felejthetetlen tekintélyű tanár urak után”. Szerinte tagadhatatlan tény, és kinek másnak, ha nem neki hiszünk, hogy „a tanszék felfelé ívelő szakasza egy ponton megtorpant, meg is roppant”, mert szakított „a korábbi hagyománnyal”, és nem kereste vele (mármint Pásztorral) a „párbeszéd” lehetőségét.

Az egyszerű halandóban persze felmerül a kérdés: nem inkább arról volt-e szó, hogy esetleg a tanszék szellemisége akkor a puszta tekintélyelvűségnek, a szolgai hagyományápolásnak és főleg a pártbefolyásnak mondott nemet a szabad gondolkodás és kritikai értelmiségi magatartás jegyében, ami alapvető kötelessége egy igazi felsőoktatási intézménynek? Mert különben miféle értelmiségképzésről lehet szó? Miféle kultúráról? Miféle önbizalomról, amivel az elnök úr szerint el kell látni a hallgatókat, hogy „legyenek bátrak”, „vitatkozzanak”?

De most már minden oké, az elnök úr örömét fejezte ki: a Magyar Tanszék visszatért (!) az alapítói jogokat gyakorló tartományhoz (értsd: a nyájhoz, a VMSZ-akolba), és ezért hála az új, általa mélyen tisztelt tanszékvezető asszonynak, Toldi Évának, aki „építkezésbe” fogott.

Mert egyetemi autonómia ide vagy oda, a magas és szerinte megfelelő „repülés” a Magyar Tanszéken csakis úgy lehetséges, ha „közösen csinálják”. Vele. Az elnök úrral. Mert ő is részt akar venni a magyar nyelvi és irodalomtudományi szárnyalásban, minősíteni és megbélyegezni, megmondani, mi az, ami értékes, mi nem. Pl. pénzmorzsákat szórva, mutatva a mércét meg az utat a balgáknak, hogy az irodalomtudomány merre, meddig, kivel és hogyan szárnyaljon, ő majd leosztja a szerepeket, munkahelyeket. Hiszen, miért van a politikus, ha nem azért, hogy irányt mutasson, sőt parancsoljon a tudós kutatóknak, egyetemi tanároknak a munkájuk végzéséhez, az intézményük vezetéséhez? Mert, lám, el tudnak kanászodni!

Na, de eljött végre elnök úr számára a pillanat, amikor a szembefordulásért revansot vehetett, amikor megkaparintotta a szószéket. Pásztor VMSZ-elnök hosszas, fárasztó és hiteltelen szónoki mutatványban okoskodott irodalmi terekről, paradigmákról, esztétikai indokoltságról, messze túllépve képzelt hatásköreit.

Tudvalevő, hogy parancsuralmi, totalitárius rendszerekben sokszor monumentális művek születnek, csakhogy az is köztudomású, hogy nem ám a rendszer és a pártdiktatúra, holmi közös „szárnylás” dicséretére, hanem ellene!

Nyitókép: Pannon RTV