Miközben egy dunsztosüvegből kezdem kanalazni a szilvalekvárt, ellepnek az emlékek, éppen úgy, mint ahogyan azt Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regény leghíresebb részletében leírja, amelyben egy sütemény íze, illata idézi fel a feledés lepte emléket:

„A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta…”

Az ismert, imádott íz felidézte előttem a mama spajzát – így mondtuk mi otthon, nem spájz, nem spejz vagy kamra. Azt a spajzot, ahol lehet, hogy több mint tíz éve nem jártam, mégis álmomban is fel tudnám idézni minden egyes szegletét. A vályogból készült kis ház része volt, amit később, amikor a legidősebb lány családot alapított, megtoldottak egy téglaépülettel. A vályognak köszönhetően mindig ideális hőmérséklet volt a spajzban, még ha az a házban is volt. A konyhából léphettünk be a spajba, és csak egy kallantyús, vékony ajtó választotta el a semmit a mindentől. Hiszen a konyhában sohasem volt semmi étel, csak ha az asztal meg volt terítve, fridzsider sem volt (sokáig a spajzban sem), a kamrában viszont katonás rendben sorakoztak a lekvárok, befőttek, savanyúságok – szorgos kezek munkája, amelyek hónapokon keresztül készültek. De itt kapott helyet a zsír, a tojás, tej, itt tartották a fűszereket, teafüveket, itt lógott a sonka, kolbász, szalonna, a polc alatt ládában a krumpli, hagyma, gyümölcs. Minden. Ez a pár négyzetméter képes volt egy kilenctagú családot táplálni, majd annak minden egyes sarját megetetni, amikor vendégségbe jöttek.

A mamám már nem él, de a lánya, anyám testvére, aki a családjával ott maradt a mama házában, azóta is minden évben szorgalmasan feltölti azt a spajzot. Idén egyedül maradt, a fia megnősült és elköltözött, a sógor pár hónapja elhunyt. A spajzot viszont idén is feltöltötte, innen az üvegben a lekvár, amit ajándékként hozott nekem.

A cukor nélkül hosszú órákon keresztül főzött darabos szilvalekvár falatja a számban keveredik sós könnyeimmel, amikor arra gondolok, vajon évek múlva kit táplál majd az a spajz, ha egyáltalán állni fog még akkor.

Az írás a Családi Kör 2019. október 17-ei számában jelent meg.