Szombaton éjszaka 101 éves korában elhunyt Tikvicki bácsi, akinek neve összeforrott a szabadkai színházakkal – mindent nézett, mindent látott, minden érdekelte. A szomorú hírt a Zsinórpadlás vajdasági színházi portál jelentette be.
Tikvicki bácsival, a közönség szimbólumával Tolnai Ottó is foglalkozott költészetében. A Zsinórpadlás egy korábbi Népszabadság-cikkel emlékezik Tikvickire, amit az alábbiakban mi is közreadunk.
A 92 éves Josip Tikvicki 12 évesen látott először színházi előadást. Hazafelé ment az iskolából, amikor a színház homlokzatán azt olvasta, hogy a Miss Csokoládé című darabot adják. Jobban szerette a csokoládét, mint a cukrot, azt hitte, a nézők is kapnak, ha megveszik a jegyet.
– Mondtam anyámnak: eszünk csokoládét! Csokit végül nem adtak, Miss Csokoládé a csokigyáros lánya volt, viszont nagyon megkedveltem a zenét, a táncot, a dalokat. Jobban szerettem a színházat, mint a mozit. A két bátyám mindig detektívfilmeket nézett a moziban, de csak úgy engedték el őket, ha engem is elvisznek magukkal. Eluntam magam, keresztbe feküdtem az ölükben, és szundikáltam – meséli a bunyevác nemzetiségű Tikvicki bácsi, a legidősebb szabadkai néző, aki ma is rendszeresen jár mind a Kosztolányi Dezső Színház, mind a mostanában a Jadran moziban működő Népszínház előadásaira. Ma is az operettet szereti a legjobban, de azt már ritkán adnak, ezért Tikvicki bácsi rászokott többek között Urbán András rendező alternatív előadásaira.
Fiatalabb korában szövőmunkás volt a csipkegyárban. Negyvenhárom évet, két hónapot és öt napot húzott le egyetlen munkahelyen. Katona nem volt egy napig sem, de a háborút így is megszenvedte. Két barátját, ráadásul egy testvérpárt kivégezték, – egyiket az 1941. áprilisi bevonulás után a magyarok, a másikat 44 őszén a partizánok.
– Az egyik egy társával fölgyújtotta az asztagba hordott búzát egy magyar család tanyája mellett. Szabotázs miatt kötél általi halálra ítélték, de kegyelemből átváltoztatták golyó általi halálra. Volt egy magyar altiszt, idősebb ember, akivel nagyon jóban voltam. Kérdem tőle: Virág úr, így is halál, úgy is halál, hát mi ebben a kegyelem? Azt felelte, higgyem el, egészen más érzés – emlékezik Tikvicki bácsi. 1941-től, a magyarok visszatérésétől kezdve állandó társulat működött Szabadkán. Különösen sok operettet játszottak. Josip Tikvicki nagyon szerette a Csárdáskirálynőt, a Marica grófnőt. Volt ott akkoriban egy jó telt szubrett, a nevére már nem emlékszik, csak arra, milyen gyönyörűen énekelt, és hogy Honthy Hanna, aki az igazat megvallva kissé gőgös asszony volt, csak őt tűrte meg maga mellett. Az operettszerző Ábrahám Pálra különösen büszkék voltak egész Délvidéken: bácskai zsidó gyerek, Apatinban született, és milyen gyönyörű melódiákat tudott írni! Tikvicki bácsi az emléktől is elérzékenyül: a Bál a Savoyban második felvonásában úgy szól az a tangó, mint egy igazi himnusz!
Másik barátját, a fiatalabbik testvért a partizánok végezték ki, mert ő meg a magyaroknak „súgott”. Volt az utcában két macedón pék, azokat emiatt elvitték, és a kaszárnyaudvaron agyonlőtték. Ez nagyon csúnya dolog volt, és kölcsönkenyér visszajár, állítja Tikvicki bácsi. A partizánoknál nem volt kegyelem, a fiatalabbik fiút nem lőtték, hanem akasztották, és még részvétet nyilvánítani sem lehetett szegény édesanyjának, aki később sírva kérdezgette, hogy ezek után ő kinek az oldalára álljon. Tikvicki bácsi, aki a történelemnek is figyelmes nézője volt, úgy véli: ha az emberek nem csináltak volna olyasmit, amit nem kell, például ha Újvidéknél nem hajigálják a jég alá azt a sok halottat, akkor minden másként alakult volna.
Igaz, 1944-ben az ő édesapját is majdnem lepuffantották, mert szintén „elkövetett egy kis hibát”: amikor a magyarok voltak az urak, följelentett náluk egy szerbet. Az édesapja szabó volt, a hangja szép, nagyon szeretett énekelni.
– Énnekem van hallásom, de nincs hangom – mondja Tikvicki bácsi. –Már az elemi iskolában azt mondta a tanító néni: Josip, te ne énekelj, mert elrontod az egészet. Az apám meg hajtotta a lábával a varrógépet, és egyfolytában énekelt. Olyan gyönyörű volt azt hallgatni! Ha ő iskoláztathatta volna a hangját, híres énekes lehetett volna, de a szegény sorsúnak nincs, aki fizesse a taníttatását.
A szerb, akit a papa följelentett, egy állami nyomdának a főnöke volt, gazdag ember. A kölcsönkenyér azután itt is visszajárt.
– Az én apám nem bírta a szerbeket, különösen azokat, akik jó állásban voltak. Véletlenül jóban voltam az akkori kommunista főkolompossal, aki azelőtt a csipkegyárban dolgozott, és sokat segítettünk egymásnak. Korábbról is ismertem, mert 1941 előtt minden vasárnap elment a barátaival a nagytemplomba a tizenegy órai misére. A háború vége felé aztán összecimborált a partizánokkal. Mondtam neki, hogy bevitték az apámat a városházára, onnan még nem jött ki élve senki. Azt felelte: ne félj, az apád meg lesz mentve! Úgy is lett. Nagyon jó kolléga volt.
Amikor a magyarok kivonultak, vége lett a sok operettnek, helyette a szovjet hadsereg színháza tartott előadásokat. Vidám, rövid szkeccsekből álltak a darabok, a kevés orosz szöveget megértették a szerbül valamennyit tudó nézők. Sokan mégis ódzkodtak elmenni. Arra gondoltam, talán attól tartottak, hogy a katonák majd megerőszakolják a nőket útközben, de Tikvicki bácsi szerint egészen más miatt aggódtak: attól féltek, hogy poloskát kapnak a színházban. Amint a partizánok megérkeztek, azonnal államosították a csipkegyárat, a német tulajdonosok elmenekültek. A direktor lányának egy bunyevác lány volt a legjobb barátnője, együtt nőttek fel. 1945 után a német lány visszajött a kisfiával, hogy meglátogassa a barátnőjét. Szeretett volna valami emléket magával vinni Németországba, de a gyárba nem engedték be. Üzentek egy ismerős szerb munkásnak, hogy a volt direktor lánya szeretne vele beszélni. A munkások akkoriban a fizetésük egy részét természetben kapták – ő el is ment, de nem vitt semmi ajándékot.
– Nagyon sajnáltam, hogy annak a Prodánovicsnak nem jutott eszébe, mit szeretne a Hannelore – mondja Tikvicki bácsi. – Ha én időben tudom, hogy itt van, bírtam volna neki vinni még harisnyatartót is. Egy egész nagy csizmadobozzal kaptam előtte a csipkegyár termékeiből. Tudtam volna adni bugyiba való gumit, a kisfiának hózentrágert, sőt még igazi csipkét is. Még most is van belőle. Ha tudnám a címét, és tudnám, hogy él, küldenék neki valamit.
Tikvicki bácsi 92 évesen is mozgékony ember: nemcsak színházba jár, hanem Mórahalomra, a gyógyfürdőbe, és a „gerontológiával” – az idősek klubjával – együtt kirándulni is. Legutóbb Belgrádban jártak. Fotók vannak róla, amint Tikvicki bácsi kezet csókol Alexandar Karagyorgyevics szerb trónörökös feleségének.
– Nagyon kedves asszony – mondja az öregember. – Argentínából származik, spanyol az anyanyelve, de jobban beszél szerbül, mint a férje. A trónörökös sokáig élt Nyugaton, sokat dolgozott, ezért nem volt ideje rendesen megtanulni szerbül.
Tikvicki bácsiról azt hallottam, hogy nagy hódolója volt a színésznőknek, csokrot küldött az öltözőjükbe. Szerinte azonban ebből egy szó sem igaz. Ő csak tapsolni szokott, bár tény, hogy azt igen lelkesen.
Sajnos, már nagyon száraz a bőr a kezén, ezért amikor nagy a siker, kirepedezik a tenyere; egy-egy vastaps után nem győzi puhító krémmel kenegetni otthon.
JOSIP TIKVICKI 1919. január 1-jén született Szabadkán
Aktív életében szövőmunkás volt szülővárosában, a Csipkegyárban.
Tizenkét éves kora óta színházrajongó. Két bátyja borbély volt, az üzletükbe minden évben kedvezményes áron megvásárolták Magyarországról a Színházi Élet előző évfolyamát, amit Tikvicki bácsi elsőként olvasott végig. Úgy vélte: a nagy színészekről szóló cikkek esetében egy esztendő ide vagy oda nem sokat számít.
Szerző: Tanács István
Forrás: nol.hu
Fotó: Molnár Edvárd