Szerény táblaavató a zentai béketüntetés huszonötödik évfordulóján
Huszonöt évvel ezelőtt november 5-én kezdődtek meg a Tisza-menti béketüntetések, amelyet a bátor zentai anyák robbantottak ki. A tömegesebb mozgósítások 1991. november másodikán kezdődtek. A férfiaknak a behívó kézbesítését követően a község területén öt napon át tartó kiképzésen kellett részt venniük, ezért a zentai tartalékosokat Tornyosra és Kevire vitték. Az ottani körülmények igen mostohák voltak, részben ez váltotta ki az elégedetlenséget, másrészt megtudták, hogy nem egyszerű területvédelmi gyakorlatra hívták be, hanem a horvátországi harcterekre viszik őket. November 4-én este a behívott fiatalok szülei megjelentek a tornyosi birtokon, ahol a községi politikusok és a Jugoszláv Néphadsereg néhány tisztje beszélt velük. A hivatalos szervek durva fellépése és fenyegetőzése nagy elkeseredést váltott ki a tartalékosok körében, aminek az lett a következménye, hogy másnap reggel a tornyosi táborból a katonák és hozzátartozóik a szakadó esőben gyalogosan elindultak Zenta felé. Így kezdődtek el a béketüntetések.
Az elégedetlen polgárok eltorlaszolták az utakat, hogy a tartalékosokat ne tudják elszállítani. A zentai városháza előtt több ezer ember gyűlt össze és válságtörzset alakítottak Szabó János tartalékos tiszt vezetésével. Követelték, hogy tartsanak referendumot a polgárháborúról. Amíg a válságtörzs és a községi vezetők tárgyaltak, addig a tömeg az utcákon várakozott és egy jelszót ismételgetett: Békét akarunk, hozzák vissza a többieket is!
Aznap este megérkezett Nenad Čanak, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnöke és szónoklatot tartott Teleki Júliával és Szloboda Jánossal együtt. Az eső ellenére a tömeg csak nőttön-nőtt és skandálta a követelését. Hajnalig tartott aznap a zentaiak demonstrációja, majd másnap folytatták. A tömeg nyomására a képviselő testület döntött a referendum kiírásáról. A környékbeli települések lakói is bátorságot gyűjtöttek a zentai eseményekből, még aznap Adán is megkezdődtek a béketüntetések, majd Temerinben és Zentagunarason is. A következő napokban letartóztatták a válságtörzs három tartalékos altiszt tagját: Szabó Jánost, Bodó Józsefet és Pap Józsefet. Az ő kálváriájuk majdnem két évig tartott, miközben a börtönt után megjárták frontot és a katonai bíróságot is.
A megemlékezésen Tari László helytörténész idézte részletesen az 1991. november 5-én történteket és a béketüntetést követő eseményeket. Kiemelte, hogy Zenta lakosai ma is büszkék lehetnek arra az együttes összefogásra, amellyel síkra szálltak a békéért, családtagjaik igazságtalan és méltatlan elhurcolása ellen.
– Az 1991. november ötödikei zentai béketüntetés az első igazi, tömeges megmozdulás volt a Balkáni térségben zajló polgárháború ellen. Erre az eseményre mi zentaiak büszkék vagyunk, hogy innen a városháza elől indult útjára az a békeláng és békeszeretet, valamint az ellenállás, amely megmutatta az utat és elhozta nemcsak a térség, hanem az egész ország számára a békét – hangsúlyozta Tari.
A béketüntetések 25 évfordulója alkalomból új táblát helyeztek el a zentai városháza oszlopcsarnokában (Fotók: Vígi Zsoldos Zsaklina)
A zentai béketüntetések tizedik évfordulója emlékére a városháza falán az önkormányzat egy emléktáblát helyezett el, amelyet akkor Nenad Čanak és Kasza József, a politikai helyzet békés megoldásának hívei avattak fel. Ez az emléktábla a vandálok áldozatává vált két évvel később. A béketüntetések 25. évfordulója alkalomból új táblát helyeztek el a zentai városháza oszlopcsarnokában, ott, ahol abban nem tehet senki kárt. Az évforduló alkalmából Zenta község önkormányzata, a Szerb Haladó Párt, a Vajdasági Magyar Szövetség községi szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, valamint a Magyar Mozgalom képviselői helyeztek el koszorút az új emléktábla alatt.
A pártokon kívül egyetlen polgár, Balázs Aranka béketüntető hozott pár szál virágot a béketüntetés 25. évfordulójára emlékezve. Ő akkor 40 éves volt, a fia folyamatosan kapta a behívókat abban az időben. Az 1991. november 5-én kezdődő béketüntetés egyik aktív szereplője így emlékszik az eseményekre:
– Mi nők, anyák aznap összefogtunk és tüntetésbe kezdtünk, még a városháza ajtaját is betörtük. Nem akartuk, hogy a fiainkat elvigyék, mert értelmetlennek tartottuk a háborút. Ez a tüntetés nem szerb- vagy országellenes volt, hanem háborúellenes.
Aranka szerint csak a szervezés miatt nem volt tömegesebb az idei megemlékezés. Mondja, 5 évvel ezelőtt gyönyörű műsort csináltak, még aranyplakettet is kapott – szerinte ez most itt nem jól sikerült. Az embereknek meghívót kellett volna küldeni, jobban meghirdetni.
Másrészt, Aranka szerint, az emberek még mindig félnek, hisz a béketüntetés nem múlt el megtorlások nélkül:
– Azt képzeld el, hogy 10 évig húzódó tárgyalások voltak utána, letartóztatások, üldöztetések, verések, amiről mindenki hallgat. Az embereknek felmondtak a munkahelyükön… nem mernek. Most már béke van és nyugodtan akarnak a családjukkal élni. Vannak még ilyenek mint én, akik kiállnak az ügyért, de mind kevesebben vagyunk – vallja.
2016. november ötödikén délelőtt szintén szitált az eső, mint 25 évvel ezelőtt és a város központjában csak a piaci árusok várakoztak a vevőkre. Pár ember siet a dolgára az utcán, vagy a piacra vagy pékhez majd haza a meleg kályha, a terített asztal mellé. Az általam megállított és szóra bírt polgárok közül senki sem tudta, hogy pár perccel azelőtt emléktáblát avattak és megemlékezést tartottak csak pár méterre tőlünk, a városháza aulájában. Egy nyugdíjas zentai árus a savanyúságok mögött reggelizik, először összezavarodik, mondja az a háború húsz évvel ezelőtt volt, nem huszonöt. Nem kíván nyilatkozni. Mondja, nem vett részt a béketüntetésen, mert tartja magát nagyapja intelmeihez – aki megélte a bajusztépést is –, hogy nem szabad nagy tömegben tartózkodni. Bár nyilatkozni nem kíván, dől belőle a panasz az állam és a polgárok óriási mértékű korrumpáltsága miatt. Ha fiatalabb lenne belépne valamelyik erős pártba, mert ma máshogy nem lehet érvényesülni, állítja.
Két férfit szólítok meg, állnak egymás mellett és hallgatnak. Az egyik piaci árus, a másik valószínűleg társaságot csinál neki. Kérdezem, emlékeznek-e mi történt pontosan 25 évvel ezelőtt. A fiatalabb 1963-as születésű, mondja ő is ott volt, de akkor még nem hívták be tartalékosnak, csak 99-ben. Panaszkodik, hogy nincs összetartás a népben, mondja: itt úgy van, hogy inkább dögöljön meg a szomszéd tehene is. Szerinte nincs demokrácia, ha a mai világban az ember felemeli a hangját, lelövik mint a kutyát – arról beszél, amiről a televíziós híradóból tudomása van az amerikai állapotokat illetően. Társa vagy 10 évvel idősebb, ő 25 évvel ezelőtt 100 napot töltött tartalékosként a szabadkai kaszárnyában, de szerencsére a frontot nem járta meg. Szerinte még nem érkezett el az idő, hogy az efféle eseményekről megemlékezzünk. Majd 25 év múlva, mint ahogy Magyarországon is 50 évvel az 56-os események után kezdtek el emlékezni a szabadságharcra.
Beszélgetőtársaimmal megegyezünk, hogy huszonöt év múlva találkozunk a városháza előtti megemlékezésen, aminek mindhármunk szerint tömegesebbnek kell lennie, hisz nem szabad elfelednünk, hogy bátrak is tudunk lenni.
