Az Értékteremtő kisebbségkutatás a Kárpát-medencében című tanácskozást 2019. november 30-án a Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács (VMAT) szervezte meg Újvidéken. A rendezvényen részt vettek a határon túli, magyarlakta területeken működő kisebbségkutató intézetek és más intézmények képviselői, valamint a hasonló tevékenységgel foglalkozó újvidéki és belgrádi intézmények képviselői.
A külföldről érkezők közül Szarka László (MTA, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, Történelem Tanszék, Komárom, Szlovákia), Csernicskó István (Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont, II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Beregszász, Kárpátaljai Magyar Akadémiai Tanács alelnöke), Horváth István (elnök, Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár), Papp Z. Attila (igazgató, MTA TK Kisebbségkutató Intézet, Budapest) és Székely István Gergő (Politikatudományi Intézet, Babes–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár), míg a szerbiai meghívottak közül Várady Tibor akadémikus (Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SZTMA), Kisebbségkutatási és Emberi Jogi Bizottság, Belgrád), Lázár Zsolt egyetemi tanár (Újvidéki Egyetem, Bölcsésztudományi Kar, Szociológia Tanszék), Korhecz Tamás alkotmánybíró (UNION Egyetem – Dr. Lazar Vrkatić Jogi és Üzleti Tanulmányok Kara, Újvidék) és Gábrity Molnár Irén egyetemi tanár (elnök, Magyarságkutató Tudományos Társaság, Szabadka) tartott előadást.
Az előadók saját intézményeik kisebbségkutatási programjairól és/vagy kutatócsoportjaik érdekes, kiemelt kutatásairól beszéltek. Például a külföldi vendégek közül Szarka László tartott nagyon érdekes előadást az 1918 előtti és utáni asszimilációs folyamatokról a Kárpát-medencében – mondta a szervező Lendák Imre, a Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács elnöke, aki kiemelte, a tanácskozás nagyon tartalmas és magas színvonalú volt.
A konferencia végén két, párhuzamos kerekasztal-beszélgetésre került sor, amelyek egyikén a tapasztalt intézetigazgatók és kutatók, míg a másikon elsősorban a jelenlévő fiatal kutatók vettek részt. A kerekasztalok témája azonos volt, vagyis a lehetőségek és kihívások megvitatása a kisebbségkutatás terén.
Mennyiben hasonlít vagy különbözik a vajdasági magyar kisebbség helyzete a Kárpát-medence többi területén élőkéhez képest?
– A rendezvény célja a kapcsolatfelvétel és a tapasztalatcsere volt, a kerekasztaloké pedig annak a megvitatása, indokolt-e, hogy itt is alakuljon kisebbségkutató intézet. Most láttuk, hogy az összes többi határon túli régióban – ahol jelentős számú magyar kisebbség él – működnek kisebbségkutató intézetek: Romániában az állami alapítású Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a többi régióban másféle alapításúak, és a pénzelésük is más módon történik, de mindenütt léteznek. Kiemelném Szarka László felszólalását, aki arról beszélt, hogy a Felvidéken jó a kisebbségi felsőoktatás, illetve a kisebbségkutatás helyzete. Hasonló hangvételű volt Horváth István előadása a kolozsvári, állami alapítású és pénzelésű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tevékenységeiről, illetve Csernicskó István előadása is a beregszászi Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont projektjeiről. Ilyen szempontból mi kivételt jelentünk, ugyanis kisebbségi vonatkozású kutatásokra szakosodott intézetünk nincs. Pedig Vajdaság egy multietnikus, multikulturális környezet, ahol a kerekasztalokon elhangzottak alapján indokolt lenne egy ilyen intézet létrehozása. Ezt alátámasztották az előadóink is, akik elmondták, hogy Vajdaság lakosságának közel egyharmada valamelyik nemzeti kisebbséghez tartozik.
Mi a cél, egyetlen multietnikus intézet létrehozása, vagy minden kisebbség megalapítaná a sajátját?
– A külföldi előadók egyértelműen azt javasolták, hogy politikailag is sokkal korrektebb és könnyebben elfogadhatóbb megoldás lenne az, ha nem választanánk külön a kisebbségeket. A kisebbségkutató intézetet az adott földrajzi régió keretein belül, vagyis Vajdaság területén kellene létrehozni. Tehát tevékenységének nem kell egész Szerbiára kiterjednie, hiszen Belgrádban a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia rendelkezik kisebbségkutató bizottsággal, illetve van több társadalomtudományi intézet, amely kisebbségkutatással is foglalkozik. De mi úgy látjuk, hogy a vajdasági kisebbségek kutatásával elsősorban a vajdasági szakembereknek kell(ene) foglalkozniuk, ezért lenne indokolt egy vajdasági intézet létrehozása. A kerekasztalon elhangzott, hogy az lenne az ideális, ha az intézet olyan formában jönne létre, amely tartós, maradandó, és ilyen célra a vendégek elmondása szerint nem civil szervezetet, hanem állami alapítású intézményt lenne javasolt alapítani, amelynek kutatási tevékenysége kiterjedne a régióban élő valamennyi kisebbségre.
Ennek érdekében felvették-e már a kapcsolatot a többi vajdasági kisebbség képviselőivel?
– Ennek a következő lépések egyikének kell lennie. Ez még nem történt meg, mert ugye a külföldi vendégek részéről elhangzottak alapján most vált egyértelművé, hogy erre szükség van. Az lenne a logikus, ha a többi kisebbséggel közösen hoznánk létre az intézményt, hiszen ahhoz, hogy megalakuljon, egy adott számú kutatóra, vezetőre, illetve adminisztratív munkásra van szükség. Nem utolsósorban szükség lenne az állam, ez esetben Vajdaság tartomány alapítói támogatására is.
„Az amatörizmus rányomta a bélyegét az eredményekre is”
„A Magyar Nemzeti Tanács nem volt képes vagy nem akarta felvállalni a kutatások szervezését és koordinálását, ezért azok továbbra is atomizáltan és világos célok nélkül zajlanak” – ezt Korhecz Tamás alkotmánybíró nyilatkozta a Családi Körnek. Korhecz Tamás előadásának címe a Kisebbségkutatás a Vajdaságban a jogtudomány és a politikatudomány területén volt, s a tanulmányában igyekezett tömören megfogalmazni, mi jellemezte a politológia és a jog területén a vajdasági kisebbségkutatást, és hogy ezek milyen eredményt hoztak.
Korhecz Tamás: Hiszek abban, hogy a politikai hatalmat gyakorlóknak is hasznosak lehetnek a tudományosan megalapozott igazságok, hiszen a virtuális valóság csak ideig-óráig képes elrugaszkodni az objektív valóságtól
Általánosságban mit lehet mondani a vajdasági kisebbségkutatás jellemzőiről és eredményeiről?
– A kutatásokra jellemző volt, hogy ezeket ugyan zömmel vajdasági és nemzetiségi hátterű személyek végezték el, de a kutatások legtöbbször az állami felsőoktatási és tudományos intézményeken kívül valósultak meg. Ez az amatörizmus rányomta a bélyegét az eredményekre is, hiszen a kutatások természetes közege éppen az egyetemeken és az akkreditált kutatóintézetekben van. A kutatások finanszírozására tervezett pénzeket gyakran csakis az ilyen intézmények pályázhatják meg. Részben ezzel függ össze az is, hogy a kutatások eredményeit összefoglaló tudományos publikációk is csak ritkán jelentek meg világnyelven, rangos, folyóiratokban, ez pedig meghatározza, hogy egy-egy kutatás eléri-e a tudományos közvélemény ingerküszöbét – válaszolta Korhecz Tamás.
A rezümében az szerepel, hogy „a kutatásokat szétszórtan, megfelelő koordináció és együttműködés nélkül, atomizáltan folytatták az érintett kutatók”. Ennek mi lehetett az oka, és ez egyedi dolognak minősül-e, vagy más témakörben és területen is tapasztalható hasonló Szerbiában?
– Mindez összefügg a fentebb már említett intézményes kutatási háttér hiányával. A jog és a politikatudomány kisebbségekkel foglalkozó vajdasági művelői nincsenek abban a helyzetben, hogy sikeresen hassanak arra, milyen tudományos projektre pályázzon, mondjuk, az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Kara vagy a Belgrádi Egyetem Politikatudományi Kara. Ettől kezdve vagy önerőből kutatunk egy-egy hozzánk közel álló kérdést, vagy egyesületi keretek között megpróbálunk valamilyen magyarországi támogatáshoz jutni. Vannak ugyan tudományos célok végett megalakult egyesületeink, de egyiknek sincs stabil finanszírozása, sem pedig esernyőszervezeti jellege. A Magyar Nemzeti Tanács nem volt képes vagy nem akarta felvállalni a kutatások szervezését és koordinálását, ezért azok továbbra is atomizáltan és világos célok nélkül zajlanak, pedig bőven lenne kutatnivaló, a témák az asztalon hevernek, és a kutatási eredmények akár hathatósan segíthetnék a politikai döntéshozatalt is.
Minek tudható be, hogy a kutatások alapján elkészült publikációkat aránylag ritkán idézték a vonatkozó szakirodalomban?
– Ezt már érintettem. Azok a tudományos publikációk, amelyek nem a vezető tudományos folyóiratokban jelennek meg, illetve a vezető könyvkiadók gondozásában itthon vagy külföldön, nem váltanak ki tudományos érdeklődést. De ennél tovább is mennék, még az is rendszeresen előfordul, hogy a témában kutatók sem ismerik egymás munkáit, sokszor nem tudjuk, hogy az adott témában valaki valami érdemeset publikált. Ezen a ponton találkozik az intézmények hiátusa, a felaprózott amatőr kutatások hátránya és a rangos publikációk hiányának problémája.
Melyek azok a javaslatok, amelyek megvalósításával szintet lehet lépni mind a mennyiség, mind minőség területén?
– Ahhoz, hogy a jelenlegi ponthoz képest előre tudjunk lépni, sok mindenre szükség lenne. A Magyar Tudományos Akadémia köztestületének adatai arról tanúskodnak, hogy a tudós értelmiségünk bántóan öregszik, ez érvényes a kisebbségkutatással foglalkozó kutatóinkra is. Ahhoz, hogy ez a folyamat ne vezessen természetes kihaláshoz, arra lenne szükség, hogy a tudományos kutatásra alkalmas és az iránta érdeklődő fiataloknak egyfajta életpályamodellt kínáljunk itthon. Itt nem tömegekről beszélünk, de a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri konferencián, a mester- és PhD-képzéseken még most is vannak tudós vénával megáldott, társadalomtudományok iránt érdeklődő fiataljaink. Őket valakinek össze kellene fognia, és tervezhető karrierlehetőségeket felkínálni. Van ugyan az MNT-nek Várady kiválósági ösztöndíja, de azzal legfeljebb továbbtanulásra tudjuk ösztönözni a fiataljainkat, de kutatásokat generálni és kutatási pályát nem tudunk építeni. Ehhez szervezni és intézményesíteni kellene a kisebbségkutatásokat, ebben pedig az államilag akkreditált kisebbségi kutatóintézet nélkülözhetetlen. Erre jutottunk most is a nemzetközi tanácskozáson, meg a múltban is annyiszor. Ez azonban a politikai döntéshozók akaratától függ, hiszen most óriási anyaországi támogatási források állnak a vajdasági magyar közösség rendelkezésére. Mi, a tudomány művelői legfeljebb arra vagyunk alkalmasak, hogy felmérjük az állapotokat, és szakmailag megalapozott javaslatokat fogalmazzunk meg. A nulladik lépés annak az eldöntése, legyen-e egyáltalán akkreditált kisebbségi kutatóintézet? Csak ez után lehet beszélni a megvalósulás formájáról, a támogatásról, a konkrét kutatásokról. Tisztában vagyok azzal, hogy nem csupán Szerbiában és Magyarországon veszíti politikai súlyát és jelentőségét az értelmiség és a tudomány – mindenekelőtt a társadalomtudományok –, ez világjelenség. Mégis hiszek abban, hogy a politikai hatalmat gyakorlóknak is hasznosak lehetnek a tudományosan megalapozott igazságok, hiszen a virtuális valóság csak ideig-óráig képes elrugaszkodni az objektív valóságtól. Más szóval, a politikus is akkor képes hatásosan mozgósítani a polgárokat, támogatáshoz jutni, ha a kreált valóság beszélő viszonyban van a tárgyi valósággal, mindent és hosszú távon mégsem lehet elérni pusztán erőteljes és ügyes kommunikációval.
