Érthetetlen és bizarr volt annyiban, hogy az adott keretek között teljhatalmat élvező párt vezetője teljes erőből támadja azt a maroknyi újságírót, akik még a párttól függetlenül képesek, tudnak és akarnak dolgozni. Tizenöt, de még tíz évvel ezelőtt is többen voltak. Attól pedig, hogy hirtelen tucatjával, ne adj’ isten százával bukkannak elő Bácskában és Bánátban, nem kell tartani a pártszékházban. Talán soha többé, legalábbis ami a magyar újságírókat illeti. Tehát Pásztor Bálintnak és társainak számszerűleg olyan nagy „veszélytől” nem kell tartaniuk. Hacsak nem a gondolat jellege, ereje, minősége a problematikus és zavarba ejtő számukra. 

És ettől a ponttól kezdve már a tünetértékről beszélhetünk. Nem is akármilyenről. Vegyük a vajdasági magyar közéletet egy teljes egésznek. Egy társadalmi alrendszer nyilvánosságának. Ennek médiaviszonyai nagyon jelentős aránytalanságot hordoznak, aszerint, hogy a médiumok közel vagy távol állnak-e a párthoz.