Három szenvedő ember beszél tehát ebben a regényben; fájdalmak szurkáltak, amikor fordítottam a szöveget, és mégis azt mondanám, hogy ez egy életigenlő könyv. Tele van érzelmekkel, indulatokkal, a belső élet mélyáramát hozza felszínre. Hogy a katasztrófaleírások miért tudnak élvezetet szerezni, az a művészet nagy titka. Ezúttal fény derül a titokra – idemásolom a könyv utolsó oldalát: „Köszönet helyett bocsánatkérés. Ez a regény bocsánatkérésből született. Bocsánatkérés mindazoktól, akik arra kényszerülnek, hogy láthatatlan emberekként éljenek ebben a társadalomban és ezen a világon; azoktól, akiket piciny koruktól kezdve meg akartak győzni, hogy nem érdemlik meg a szeretetet, a méltóságot, a szabadságot pedig végképp nem. Ez a regény abból a vágyból fakadt, hogy ne legyünk saját bezártságunk és a társadalmi bezártság túszai, szabaduljunk, ha még van idő. Ez a regény egyúttal a legmélyebb bocsánatkérés mindazoktól, akik az Isztambuli Egyezmény elfogadásának idején Horvátországban kénytelenek élni, legfőbbképp pedig azoktól, akik rendszerszintű erőszakot szenvedtek el. Ez a regény szeretetből fakadt.”