Válasz Németh Zoltánnak
Kedves Zoltán!
Mint láthattad, a Szabad Magyar Szó állja a szavát és a mégoly bíráló, sőt gúnyolódó leveledet is közzétette. Ellentétben veled, aki helyettes főszerkesztőként három hónap alatt háromszor is elutasítottad, hogy megszólaljak a véleményrovatban, holott senkit sem becsméreltem és nem rágalmaztam. Kétszer is a lap tekintélyét próbáltam védeni plágium-ügyekben, egyszer pedig az engemet ért alaptalan vádakra szerettem volna válaszolni. Ahelyett, hogy ennek helyt adtál volna, kétszer is megrágalmaztál a Jó Reggelt Vajdaság c., többnyire névtelenségbe burkolózó, a Magyar Szó partnerségével kérkedő portálon. A dolgok ilyen egyenlőtlen állása folytán arra kérlek: ne gúnyolódj a sajtószabadság éljeneztetésével.
Minthogy leveledet közzétettük, gondolom nem haragszol, ha most ugyanitt rávilágítok arra, hogy rám vonatkozó újabb vádjaid is közönséges inszinuációk.
1. Soha sehol nem állítottam, hogy teljes 25 évig dolgoztam ingyen a Magyar Szónak. Kubát János főszerkesztése alatt két repjegyet vásárolt a Magyar Szó az ingyenes sajtóvízum mellé. Az első években utalt a szerkesztőség némi tiszteletdíjat is kanizsai számlámra, amit halálos beteg édesanyám pedagógusi nyugdíjának kiegészítésére fordítottam. A tiszteletdíjak havi összege Washingtonban elég lett volna egyetlen olcsóbb napilap fél-fél havi előfizetésére – és semmi másra. Remélem, érzékeled, mekkora különbség ez ahhoz képest, hogy egy washingtoni tudósítói poszt – laptól és országtól függően – évente 100-250 ezer dollárba kerül. Ezzel szemben a Magyar Szó maradt mindmáig az egyetlen magyar és bármilyen volt-jugoszláv nyelvű napilap a világon, amelynek hosszú éveken át saját akkreditált tudósítója volt a Fehér Házban – aki nem kért és nem kapott fizetést, holott több anyaga jelent meg, mint ahány lapszám 1991 októbere és a légiháború között.
2. A második 12 pontban pusztán azt állítottam, hogy a 2011 júniusa óta regnáló lapvezetés soha meg nem kérdezett arról, kérek-e tiszteletdíjat vagy a tulajdonomban lévő címtartományok évi költségének megtérítését, és soha semmit nem utalt át sehová a nevemre.
3. Soha semmiféle „aránylag költséges akkreditációk” nem terhelték miattam a Magyar Szót. Az amerikai kormány nem kér pénzt, a munkához nélkülözhetetlen washingtoni sajtóklub meg a kötelező kongresszusi sajtóegyesület tagsági díját én fizettem. A daytoni békeértekezletre is saját pénzen utaztam egyetlen magyar újságíróként. 1999-ben viszont megkért az akkori főszerkesztő, hogy képviseljem a lapot egy angolul folyó varsói tanácskozáson, ismét csak saját pénzen.
4. Egyáltalán nem „elegánsan távoztam” Vajdaságból, hanem azért, mert a szerb nacionalista erők és a miloševići hatalom szárnyán alaptalanul rágalmaztak – mint ahogy te teszed újra meg újra. Ne tudd meg soha, milyen fenyegetéseknek volt kitéve a családom – elsősorban magyarok által. Ennek ellenére hűséges maradtam a vajdasági magyar Olvasóhoz 25 éven át – és maradok ezentúl is.
5. Soha semmilyen hatalmat nem szolgáltam ki olyan munkával, amit nem vállaltam nyilvánosan: sem pártot, sem kormányt, sem más állami szervet. Nem voltam és nem leszek senki szolgája, soha senkit nem túrtam ki sehonnan. Talán a személyes autonómia és integritás a te helyzetedből nézve elképzelhetetlennek tűnik, s ezért inszinuálod újra meg újra az ellenkezőjét. De tudd, hogy van ilyen.
Elvárom, hogy az általad hivatkozott „SZABAD sajtó” nevében ugyanúgy közöld válaszomat, mint azt a Szabad Magyar Szón a rágalmazó leveleddel számonkérted – és megkaptad.
