„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” (Nagy Imre 1956. november 4-i rádióközleménye)
Katonai tiszteletadás mellett felvonták, majd félárbócra engedték Magyarország nemzeti lobogóját az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének és a szovjet csapatok bevonulásának 60. évfordulóján, pénteken reggel Budapesten, az Országgyűlés előtti Kossuth téren. Hat évtizeddel ezelőtt ugyanis ezen a napon, november 4-én szállták meg a szovjet csapatok Magyarországot és kezdték meg az október 23-án kirobbant forradalom leverését.
A reggeli ünnepélyes zászlófelvonást, amelyen részt vettek a közjogi méltóságok és a diplomáciai testület tagjai, valamint pártok, állami és katonai szervezetek képviselői, országszerte megemlékezések követték, este pedig az áldozatok emlékére a polgárok gyertyákat gyújtottak a köztereken, illetve otthonukban. Budapesten a Duna-parton fáklyákkal, a Szent István-bazilika előtt és az Andrássy úton mécsesekkel és fáklyákkal emlékeztek az ’56-os hősökre.
Áder János köztársasági elnök virágot tesz Nagy Imre miniszterelnök sírjára a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájánál (MTI Fotó: Kovács Tamás)
„Forradalmunk új irányt adott a történelem menetének, alapjaiban rengetve meg az addig rendíthetetlennek hitt szovjet birodalmat“ – emelte ki Áder János köztársasági elnök beszédében, amelyet a a főváros XVIII. kerületében, a Hargita téri 1956-os emlékműnél mondott. „1956 erkölcsi ereje, a magyar emberek példája emberek millióiban erősítette meg a reményt Európa-szerte. Nem véletlen, hogy a magyar forradalom 12 napját 12 évente újabb és újabb felkelés követte a birodalomban: előbb a csehszlovák, majd a lengyel hazafiak lázadtak fel az elnyomó rendszer ellen, mígnem 34 év múlva a fal leomlott, a vasfüggöny szétszakadt, a kommunista birodalom pedig szétesett“ – emlékeztetett az államfő, aki megemlékezett a forradalom utáni véres megtorlásokról is. Elmondása szerint azok, akik Szabó Jánost, Dudás Józsefet, Iván Kovács Lászlót, Tóth Ilonkát, Mansfeld Pétert, Angyal Istvánt, Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst és velük együtt magyarok százait küldték a vesztőhelyre, egytől egyig elárulták Magyarországot és a magyar szabadságot.
„Kádárék azzal a szándékkal küldték hóhérkézre honfitársainkat, hogy elvegyék a magyaroktól a legdrágábbat, szabadságukat, függetlenségüket“ – emelte ki Áder, aki úgy látja: Kádár János és vezetőtársai nem akarták megérteni, hogy 1956-ra az embereknek elegük lett abból, hogy a kommunista diktatúra csak elvenni tudott, házat, vagyont, jószágot, közösségeket, nemzeti ünnepeket, lelkipásztorokat, a szabad választás lehetőségét. Utóbbit azzal példázta, hogy a hatalom hazugságait megfellebbezhetetlen igazságként kellett hallgatni, hogy aztán a választásokon kötelezően az egyetlen jelöltre szavazzanak, ahogyan az áruházakban is csak egyfajta kabátból lehetett „választani“.
„A kommunista diktatúra elvette a szabadságot: Kádárék nem akarták megérteni, hogy a forradalom legfőbb hajtóereje az emberekből kiirthatatlan szabadságvágy volt. Pedig a szabadság iránti vágy évszázadok óta kódolva van a magyarok lelkébe“ – emelte ki az államfő, aki a központi megemlékezés rendezvényére a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájától érkezett, ahol a magyar szabadság példaképeivé vált hősök nyugszanak. „Sokáig jeltelen sírjaik örök jelet hagytak az időben emberi tisztességről, hazafiságról, szabadságszeretetről, halálmegvető bátorságról és a Kádár-rendszer ’56 után elkövetett elévülhetetlen bűneiről, aljas brutalitásáról, gyáva embertelenségéről“ – mondta a köztársasági elnök.
Áder János említést tett arról is, hogy miért éppen a XVIII. kerületi Hargita téren emlékezik: ugyanis 1956-ban a november 4-ét követő véres harcok vétlen áldozatai között vannak az a huszonegy polgár is, akiknek egy pusztító erejű tüzérségi gránát vette el életét egy pestszentlőrinci pékség előtt.
A megemlékezésen Balás-Piri László, a Történelmi Igazságtétel Bizottság alelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy 1956-ban a szovjet csapatok bevonulásával nem ért véget a forradalom, hiszen hat napig még tartottak a harcok, majd amikor a fegyverek elhallgattak, az ellenállás egyéb formái vették át a helyüket.
„Nemzetközi hatását tekintve november 4-e súlyosabb volt, mint október 23-a. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a nyugati baloldali értelmiséget, amely nagyon szimpatizált a Szovjetunióval, köztük Albert Camus-t és Jean-Paul Sartre-ot, igazából a november 4-i hatvanezres szovjet katonai jelenlét és támadás rendítette meg“ – jelentette ki Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke az InfoRádió Aréna című műsorában.
A kutató felelevenítette, hogy a forradalom és a szabadságharc sorsa igazából a Kremlben dőlt el, leginkább Moszkva birodalmi érdeke és presztízse motiválta.
„Nem hagyták, hogy a kelet-európai érdekzónából kiessen egy állam. Ennek voltak geopolitikai indokai, de legalább szovjet birodalmi presztízsérdekek domináltak. Ennek a következménye volt a november 4-i fegyveres támadás” – mondta Földváryné Kiss Réka, aki szerint a forradalmároknak olyan óriási túlerővel kellett szembenézniük, hogy nyilvánvaló volt: kilátástalan a küzdelem.
Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, az 1956-os emlékbizottság tagja a Rákoskeresztúri új köztemető 300-as parcellájánál, az ’56-os szervezetek közös megemlékezésén mondott gyászbeszédében azt emelte ki: a forradalom és szabadságharc tizenkét napja, a mártírok helytállása alapjaiban rengette meg a szovjet hatalom és a kommunizmus megdönthetetlenségének hitét. „Annak idején a világ bámulta a magyar ’56 csodáját, az ifjúság, a munkásság kiállását, ám végül a forradalmárok túlerővel szemben, reménytelenül és segítség nélkül harcoltak a hideg árulás és a zsarnokság ellen“ – emlékeztetett, hozzátéve, hogy 60 évvel ezelőtt Budapest és a vidék néhány napig függetlennek hitte az országot, gyászolták az elesetteket, politikai pártok voltak születőben, készültek a munkára, a diákság az egyetemre, amikor november 4-e hajnalán feldübörögtek a szovjet tankok, eldördültek az ágyúk, a reményt felváltotta a rettenet és a félelem, és ismét idegen hatalom tört az országra, visszaállítsa a zsarnoki államuralmát. Később vérbírák ítéletei sújtottak le a szabadság harcosaira, mártírjait jeltelen tömegsírokba földelték el vagy vak börtönök sorstalanságába, jövőtlenségébe zárták, emlékeztetett az államtitkár, idézve Albert Camust, aki annak idején azt mondta: a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.
A központi megemlékezések mellett két ellenzéki párt emelte fel szavát a nemzeti gyásznapon: a Jobbik az állambiztonsági múlt feltárása és az ügynöklisták teljes nyilvánosságra hozatala mellett foglalt állást, míg a Párbeszéd Magyarországért arra hívta fel a figyelmet, hogy nem egymás ellen kell harcolni, hanem a szabadságért és az egyenlőségért, az elnyomás ellen.
Mirkóczki Ádám, a Jobbik szóvivője pénteki budapesti sajtótájékoztatóján úgy értékelte: a Fidesz és az MSZP egymással karöltve bojkottálják 26 éve az állambiztonsági múlt feltárását. Több mint szégyennek nevezte, hogy a hatvanadik évfordulón előléptettek egy volt III/II-es operatív tisztet.
Felvetette, hogy a múlt teljes feltárása azért maradt el, mert a pártok és holdudvaruk ma is tele van a diktatúrát kiszolgáló emberekkel, vagy arra várnak, hogy mind az áldozatok, mind pedig a tettesek meghaljanak.
Erőss Gábor, a Párbeszéd Magyarországért elnökségi tagja, aki megkoszorúzta Angyal István és a Tűzoltó utcai ellenállók emlékművét, arról beszélt: november 4-e üzenete a pesti munkáskerületek felől nézve az, hogy egy diktatúra nemcsak a jogainkat korlátozza vagy a szabadságunkat tiporja el, hanem létrehozza a maga uralkodó osztályát, amely az emberek millióit dönti rabszolgaságba.
Katonai tiszteletadás mellett felvonják, majd félárbócra engedik Magyarország nemzeti lobogóját (MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)
1956. november 4-én hajnalban indult meg a szovjet hadsereg magyarországi inváziója, amelynek célja az október 23-án kirobbant forradalom leverése, a szocialista blokkból kilépni szándékozó, Nagy Imre vezette magyar kormány megdöntése és a demokratikus rendszer felszámolása volt. A következő napokban a világ felháborodva, ám tétlenül figyelte, ahogy a szovjetek páncélosaikkal megszállják Magyarország városait, lefegyverzik hadseregét, és hatalomra juttatják Kádár János Munkás-Paraszt Forradalmi Kormányát. A Vörös Hadsereg támadását a forradalom hívei nem nézték tétlenül, Budapesten és az ország számos pontján elkeseredett fegyveres harc kezdődött a bevonuló szovjet csapatokkal szemben.
