A Szerbiai Demokrata Párt topolai községi bizottságának tagjai kollektíven átigazoltak a Szerb Haladó Pártba. Mint elmondták, erre a lépésre azért szánták el magukat, mert felismerték Aleksandar Vučić politikájának fontosságát és szeretnének hozzájárulni az ország gazdasági és politikai erősödéséhez. Így szól a Tanjug hírügynökség híre, de ez csak egy eset a sok közül, a végtelenségig sorolhatnánk hasonlókat. Például, ha már szerbiai demokrata–haladó átigazolásról van szó, akkor ugyanebben a relációban van egy hozzánk egészen közeli példa. Szabadkán 2013 júniusában szintén a komplett SZDP igazolt át a haladókhoz, ami az akkori tudósítások szerint mintegy 500 tagot jelent. Az átigazolók élén az a Bogdan Laban volt, aki ma haladó színekben Szabadka polgármestere, aki korábban, a Demokrata Párt uralma idején kvázi ellenzékként adta meg a támogatást a hatalomnak, főként olyan kérdésekben, amelyekben az akkor még koalícióban lévő DP és VMSZ nem értett egyet. Ma Szabadkán nagyjából ennek a fordítottja működik. Persze, magyar–magyar viszonylatban is akad rá bőven precedens, hogy egyik párt tagjai egy másik pártban ismerik fel a jövő építésének vízióját.
Na de térjünk vissza magához a jelenséghez. Akár országos, akár magyar–magyar, akár valamilyen harmadik jellegű kombinatorikáról van szó, a párt, amelyben a politikus felismerni vélik a jövőt meg a kreativitást egész véletlenül mindig az, amely épp hatalmi pozícióban van.
A 2000-es évig szinte nem is volt jellemző ez a fajta átigazolás, hatalom és ellenzék között olyan komoly ellentétek feszültek, arra persze volt példa, hogy önkormányzatok szintjén köttettek ilyen koalíciók, ugye Szabadkán volt SZSZP–VMSZ többség, illetve 1999-ben az akkor még ellenzéki vezérnek számító Vuk Drašković belépett a szövetségi kormányba, de ez a fajta egyéni átigazolósdi a 2000-es hatalomváltás talán legnegatívabb hozadéka.
Miközben az akkor győztes DOS koalíció egyes pártjai teli szájjal esküdöztek az átvilágításra és közölték, hogy a levitézlett hatalom embereit nem fogadják be, azért ez szépen lassan beindult. A legnagyobb mértékben a jegyzetünk elején szereplő Szerbiai Demokrata Párt nyitotta meg kapuit a volt hatalom káderei előtt aminek köszönhetően duzzadhatott fel a sokáig pár ezer taggal rendelkező párt taglétszáma.
A jelenleg jellemző gátlástalan pártváltogatások precedensét Bogoljub Karić teremtette meg, akkoriban a lapok arról cikkeztek, hogy a parlamenti folyosókon több tízezer eurós ajánlatokat kaptak egyes képviselők és a Szerbia Ereje Mozgalom megalakulása után néhány hónappal, választások nélkül már parlamenti párttá vált. De hasonló folyamatok útján lett parlamenti párt az addig szakértői csoportként működött G17 Plusz is.
Később aztán szenzációként tálaltak minden ilyen átigazolást. Személyesen ültem ott a már említett G17 Plusz szabadkai sajtótájékoztatóján, amikor szinte valóságshow-ba illő felvezetéssel jelentették be, kik is az új tagjaik, akik a nevük elhangzását követően az oldalajtón beléptek, az újságírók pedig ámulhattak. Ezt a gyakorlatot követte aztán a megalakuló haladó párt is, akik hasonlóképpen prezentálták új „szerzeményeiket”. Nagyjából úgy, ahogy a nagy labdarúgó klubok vagy Forma 1-es istállók csinálják amikor sikerül nekik megszerezni egy valódi nagyágyút.
2016-ra ez a gyakorlat teljesen mindennapossá és normálissá vált. Igazából a politikai színtéren lévő pártok között olyan túlságosan nagy ideológiai különbségek se maradtak, többé-kevésbé mindenki ugyanazokkal a többnyire üres és megalapozatlan ígéretekkel halmozza el a szavazókat, éppen ezért nem is elvárható, hogy a nyugati demokrácia elvei érvényesüljenek. Amíg Nagy Britanniában mondjuk, egy lord biztosan nem igazolna át a munkáspártiak soraiba, addig Szerbiában és a térségben ilyen elvi gátak nincsenek.
Belevágunk egy választási ciklusba, minden pártnak vannak vezetői, jelöltjei, akik esküdöznek, hogy csakis ez a párt képes elhozni a szebb jövőt. Aztán a választási eredmények ismeretében megkezdődik az átigazolás éppen úgy, ahogy a sportban, úgyhogy gyakran a négyéves mandátum végén egy-egy testületben merőben más erőviszonyok tapasztalhatóak, mint annak kezdetén. Így Szabadkán az előző összetételű képviselő-testület megalakulása után négy évvel a 67 képviselőből 37-en váltottak frakciót, úgyhogy volt egy pillanat, amikor az összes frakció a hatalom része volt. Ettől aktuálisabb adat a topolyai, ahol a haladók három ellenzéki képviselőt olvasztottak be (vagyis nyilván ők is felismerték Vučić politikájának nagyságát) ezzel pedig annyi képviselőjük lett, mint a VMSZ-VMDP koalíciónak, ami egyelőre nem okozott személyi változásokat, de mivel a képviselők nap mint nap ismerik fel kinek a politikája is mutat a jövőbe, nem kellene ezt így borítékolni.
A sportra nézve degradáló az, ahogyan ezeket a nap, mint nap megtörténő átigazolásokat a politikusok bármiféle szenzációs átigazolásként élik meg, és ahogyan üres szónoklatokkal igyekeznek elfedni azt, hogy valójában semmiféle elvekhez nem ragaszkodnak. Egy dolog játszik szerepet ezekben az esetekben: az, hogy a hatalomhoz minél közelebb lehessenek, ha már van egy pozíciójuk, akkor azt megőrizhessék, ha pedig nincs, akkor szerezzenek és ezért egyik napról a másikra készek hithű européerből nacionalistává vagy éppen liberális kapitalistából munkásjogokat védelmező szociáldemokratává átvedleni. Nem nehéz feladat. Egyikben se hisznek, a szükséges szókészletet a gyakorlottabbja pár nap alatt elsajátítja, és úgy szónokol, hogy a gyanútlan polgár simán beveszi, hogy mindig is ilyen elveket vallott az adott személy.
Évekkel ezelőtt azt hittük, a politikusok vagyonjogi nyilatkozatai majd útját állják azok mérhetetlen gazdagodásának. Ma már mindannyian tudjuk, hogy mint minden ellenőrző mechanizmus, ez is simán kijátszható, hiszen vannak rokonok, ismerősök akiknek a nevére lehet regisztrálni ingatlant, vállalkozást, a ciprusi vagy Virgin-szigeteki bankbetétekről és vállalatokról nem is szólva. Lehet, hogy a választásokon induló politikusoktól egyfajta politikai-erkölcsi (hú de antagonisztikus képzettársítás) bevallást kellene kérni. Vagyis, a családfához hasonlóan, mindegyikük esetében meg kellene rajzolni, hogy nagykorúságuk pillanatától kezdve pontosan mely pártoknak voltak tagjai, tisztségviselői. Ha esetleg ezek a pártváltások egybe is esnek valamilyen hatalomváltással, az nyilván a véletlen műve, az érintettek ugyanis kizárólag mélységes meggyőződésből, az adott párt fantasztikus felismerése okán csatlakoztak hozzá, privilégiumokról, személyes érdekekről szó sem volt.
A jegyzet a Családi Kör hetilap 2016. 11. 10-i nyomtatott számában jelent meg és a lap engedélyével közöljük. Ha szeretné a jegyzeteket időben olvasni, vásárolja meg vagy fizessen elő a Családi Körre.
(Rajz: Novosti)
