A címben szereplő a mondattal összegzi Kovács András Péter írói karrierjét, a kiadó csődje miatt ugyanis elúszott a tiszteletdíja is. A Honfoglaló című játékban ő az egyik feladvány helyes válasza, de a kérdésre már nem emlékszik. A pályaválasztáskor a papi hivatás gondolata is felmerült, de aztán jött a kritikus világlátás és a lányok. Az ismert stand-up comedy előadó korábban a háttérbe húzódva másoknak írt poénokat, ami nem frusztrálja, most is dolgozik a Munkaügyek folytatásán. Szombati szabadkai fellépése előtt beszélgettünk KAP-pal.
· Életrajzi adataid szerint egy időben pap akartál lenni, ez a hivatás szintén egyfajta stand-up. Elgondolkodtál-e rajta, hogy a templomi szószékről hogyan prédikálnál?
– Biztos vagyok abban, hogy azt is rendhagyóbban csinálnám, mert voltam egyetemi tanársegéd is, ahol magyar állami jogtörténetet kellett tanítani, és azt is meg kellett fűszerezni, hogy figyeljenek a diákok. Ezért is gondolom, hogy a szószéken is feszegetném a határaimat, és nyilván jó pár öregasszonyt magamra haragítanék.
· Mi volt az, ami eltántorított ettől a pályától?
– Annyi történt, hogy elkezdtem az egyházzal szemben némi kritikát gyakorolni, másrészt meg jöttek a lányok, és úgy döntöttem, hogy egy jó családapai hivatás is lehet annyira nehéz és rögös út, mint a papi szolgálat.
· Azok közé tartozol, akik ott voltak a műfaj magyarországi indulásakor. Hogyan emlékszel vissza ezekre az időkre, amikor esetleg még nem értették az emberek, hogy miről is szól ez a dolog?
– Nem éreztem, hogy mennyire volt nehéz, mert nem volt tétje. Nem arról szólt, hogy be kellene kerülni valakik közé, nem voltak elődök, akiket irigyelünk, vagy akiket utol próbáltunk volna érni. Saját örömünkre vagy épp csalódásunkra csináltuk a dolgot, és persze, voltak bukások, de ezekből tanultunk, kicsiszolódtunk. Örülök, hogy akkor lehettem ott, és tét nélkül vehettem részt ennek az egésznek a kiforrásában, mert ha ma lennék ugyanolyan, mint régen, nem tudnék labdába rúgni ennyi ismert arc mellett.
· Voltak-e kifejezetten rossz kimenetelű előadások, amikor a közönséggel nem sikerült egy hullámhosszra kerülni? Mondjuk, hogy te semmiképp sem akartad előadni a Szerelemvonatot, miközben arra lett volna igény?
– Ilyesmi rendszeresen megtörténik. Falunapokon gyakori, hogy a közönség háttal sörözik a 40 fokban, az árnyékban, ami a színpadtól 20 méterre van… Vagy céges bulikon, ahol annyira jól érzik magukat, hogy én hiába megyek fel a színpadra, és kezdem el a műsort, van, hogy a pódiumnak támaszkodva, háttal beszélik végig az egészet. De hát ilyenkor az ember, arccal a gázsi felé, végigcsinálja a műsort, és nem esik kétségbe.
· Gegmesterként is dolgoztál egy ideig. Nem volt frusztráló, amikor a te poénjaidért más aratta le a babérokat?
– Nem volt az, egyáltalán. Ma is szívesen adok másoknak ötletet, mert van, hogy az adott közegben vagy pillanatban eszembe jut egy poén, ami egyébként nem. Nem érzem úgy, hogy ezzel az én anyagom kevesebb lenne, mert ha a saját szövegem megírásához ültem volna le gondolkodni, akkor ez a poén valószínűleg bennmarad. Attól én nem leszek jobb vagy rosszabb, hogy segítek másoknak.
· Megjelent két könyved, a Multigáz és a Médialom, amelyek kiválóan rávilágítanak a kereskedelmi tévék lényegére, a média kulisszái mögött zajló dolgokra. Tervezel-e valamiféle folytatást?
– Szóba került a folytatás, de a könyveket kiadó Ulpius-ház azóta csődbe ment, és ezen ünnepélyes alkalomból a tiszteletdíjam is bennragadt, úgyhogy a média világával kapcsolatos csalódottságom most már a könyvkiadásra is kiterjed. Azt hiszem, nem írnám meg könyvben, hogy milyen nehéz könyvet kiadni.
· A termékciklus-elméletnek megfelelően a stand-up műfajnak is volt egy felívelése, elért egy csúcspontot, amikor a csapból is ez folyt, aztán nyilván bekövetkezett egy lassú visszaesés. Fennáll-e a veszélye, hogy leáldozik a műfaj csillaga?
– Nem érzem, hogy leáldozóban volna. Amikor elindultunk, még tévé nélkül, volt körülöttünk egy egészséges érdeklődés. Amikor bekerültünk a tévébe, akkor lett egy egészségtelenül nagy hírverés. Ez mára lecsengett, és visszatért az eredeti egészséges érdeklődés, megtámogatva az országos ismertséggel. Ezzel a végtelenségig el lehet ketyegni, mert mi azok közé a kevesek közé tartozunk az országban, akik dolgoznak az anyagaikon, és foglalkoznak azzal, amit csinálnak. Ha folyamatosan meg tudunk újulni, akkor nem látom, hogy miért ne jönnének be újra és újra az emberek az előadásainkra.
· Nyilván ez, a Népkörben is bemutatott zenés műsor, a Duma swing is egy ilyen megújulási kísérlet. Mennyire igényli ezt a közönség?
– Nekem van igényem arra, hogy újabb és újabb dolgokban próbáljam ki magam, és ezzel meglepjem a közönséget is. A nézők részéről van némi ellenállás. Azt várják el, amit már megszoktak, hogy kiálljunk és beszéljünk, ezt viszont már unják, bármi mást kínálni pedig nagyon nehéz. A mostani zenés formációt is úgy hirdettük, hogy nem szerepelnek hangszerek a plakáton. Nem véletlenül, ha így lenne, valószínűleg megijednének.
· Egyik szerzője vagy a Munkaügyek című sorozatnak, amely sajnos az aktuális évaddal befejeződik. Sokan azt mondják, hogy nem is annyira irreális, amit filmre visztek, mert hasonlóan bizarr módon működik a magyar bürokrácia is. Mennyire merítettetek az életből?
– Habár mi igyekszünk túlozni, és próbáljuk a lehető legképtelenebb dolgokat kitalálni, de sajnos az élet később mindig bennünket igazol, mind munkahelyi, mind országos szinten. Tehát nem tudunk úgy kitalálni egy botrányt a munkaügyi hivatalnak, hogy aztán az egy év múlva ne történne meg az életben, és ne lenne belőle sajtóhír. Úgyhogy igazából az élet merít a sorozatból.
· Mivel foglalkozol mostanában?
– Van ez a kis Duma swing, ami most újult meg gyökeresen, elkészítettünk egy 2.0-ás előadást. Nemrég fejeztem be az új önálló estemet, amelynek a címe Vihar a biliben, Kormos Anettel a Numera című közös estünk is szépen fut Magyarországon. Befejeztük a Munkaügyek hatodik évadát, és készül egy új sorozat Tóth János karakterével, ennek is egyik írója vagyok. A tél folyamán meg igyekszem kicsit pihenni.