Egy aktuális felmérés eredményei szerint Aleksandar Vučić kormányfő majdnem olyan népszerű, mint Tito. Számszerűsítve, a Demostat ügynökség közvélemény-kutatása alapján a megkérdezettek 33 százaléka szerint az elmúlt három évtized legjobb politikai vezetője Tito volt, 31 százalék adta voksát az aktuális kormányfőre, a harmadik helyen a meggyilkolt Zoran Đinđić áll 11 százalékkal, míg Milošević szinte a feledés homályában van, őt mindössze három százalék jelölte meg.
Ami első ránézésre szemet szúr a felmérésből, az a kérdés feltevése, vagyis a legutóbbi három évtized. Hiszen, még ha ezt úgy is számítjuk, hogy a 2010-ig terjedő időszakra vonatkoztatjuk, akkor is 1980-tól kell számolnunk, tehát ebben az esetben Tito úgy nyerte meg ezt a furcsa történelmi versenyt, hogy egy olyan időszak alapján kapott vezetési képességeiért első helyet, amikor már nem is élt.
A másik dolog pedig, hogy semmiképp sem vehetjük ezt releváns felmérésnek, mégpedig a történelmi távlatok miatt. Hiszen, Tito nevéhez, ha az életét vesszük alapul akkor 35, ha a nevéhez fűződő országot akkor meg 45 évnyi uralkodás fűződik, ehhez képest Đinđić nagyjából két évig bizonyíthatott, Vučić hatalma meg még folyamatban van, tehát hálátlan egy ilyen összehasonlítás. Azért is, mert ha elhunyt, korábbi politikai vezetőket és aktuálisakat teszünk egy kosárba, akkor az emberek pillanatnyi megítélése torzíthatja a képet. Néhány évvel ezelőtt, a gazdasági válság kitörése környékén volt egy időszak, amikor Milošević népszerűsége megugrott és az emberek nosztalgiával tekintettek a kilencvenes évekre, mintha nem hiperinfláció, háborúk, utcai devizaüzérek és út szélén kannából árult hígított benzin kötődött volna ehhez az időszakhoz. De ugyanígy érdemes felidézni azt is, hogy 2000 decemberében, Milošević megbuktatása és a köztársasági választások megtartása között Vojislav Koštunicának az emberek 86 százaléka hitt, amit akkor szintén a titói népszerűséghez hasonlítottak, ugyanis Tito népszerűsége 1978-ban 90 százalékos volt.
Nem is annyira ezek a számok a tanulságosak, sokkal inkább az üzenetük, mégpedig az, hogy a szerbiai lakosságnak igénye van az erőskezű, autoriter vezetőre. Ez nem annyira újdonság, hiszen az elmúlt évtizedekben mért, kiemelkedően magas tetszési indexek is ezt támasztják alá. A Demostat felmérése szerint a megkérdezettek 79 százaléka gondolja úgy, hogy az országban uralkodó nehéz helyzetet csakis a kemény kéz politikájával lehet megoldani. A lakosság 60 százaléka autoriter beállítottságú a többség nem képes megkülönböztetni a demokratikus és nem demokratikus értékeket, részletezte Srećko Mihajlović. Másrészt, a felmérés arra is rámutatott, hogy az ilyen beállítottság meghaladja a Szerb Haladó Párt népszerűségének mértékét, vagyis az ellenzéki erőket támogató polgárok nem kis része is a vezérelvű politizálás híve.
Ezt a megállapítást két oldalról érdemes megközelíteni. Egyrészt, teljes egészében megfelel a nemzetközi trendeknek, hogy az emberek egy erőskezű vezetőben látják a megoldást, hiszen a jelenlegi nemzetközi helyzet (amely fokozódik…) sokban hasonlít arra, amilyen az a múlt század harmincas éveiben volt. Akkor is túl volt a világ egy többéves gazdasági válságon, ami miatt sokan elszegényedtek, gyárak, bankok mentek tönkre és nehézzé vált az élet. Emiatt az emberek intoleránsabbá váltak a mássággal szemben és nyitottabbak lettek a populista, teljesíthetetlen ígéretekkel és a nemzet felemelkedését ígérő vezérekkel szemben. Ma ugyanez a helyzet, elég csak megnézni az amerikai választások eredményeit, ahol az a jelölt nyert, aki nagyobb tejjel és mézzel folyó Kánaánt ígért. Túl egy ponton a tömeg elveszíti józan ítélőképességét és „rosszabb úgyse lehet” alapon az ilyen veszélyes vezéreket kezdi követni. Ugyanez a helyzet a világban, de a szűkebb régióban is, noha nem minden országban. Az már a mi pechünk, hogy itt, ahol mi élünk sajnos ez a helyzet.
A történet másik megközelítése az belföldi. Az, hogy a szerbek túlnyomó többsége az erőskezű vezetőben látja azt az embert, aki elhozza a gazdasági fellendülést, a munkahelyeket, a jólétet, éppen annak a Titónak köszönhető, akivel az aktuális vezetők állandóan méregetik magukat. Mindenki Tito népszerűségére hajt, őt akarja túlszárnyalni, hozzá hasonlítgatja magát, hiszen ő volt az a diktátor, aki úgy él az emberek emlékezetében, mint akinek az uralma alatt az átlagpolgár is jó fizetést kapott, emeletes háza, autója, tévéje lehetett, nyaralni járhatott és folyamatosan gyarapodhatott a családi vagyon.
Nyilvánvaló, hogy ezt a tényezőt felismerte Vučić is, hiszen az elmúlt hónapok során többször is tett olyan kijelentéseket, amelyekben Titóhoz viszonyítja önmagát és uralmát. Az áprilisi választások időszakában például azt nyilatkozta, hogy az ő előző kormánya, valamivel több, mint kétéves mandátuma során éppen annyi eredményt ért el, mint Josip Broz a volt Jugoszláviában. Ami azért eléggé meredek kijelentés, már csak a hatalomban töltött évek száma és az akkori Jugoszlávia meg a mostani Szerbia méreteit figyelembe véve is.
Aztán nemrégiben volt egy másik hasonló megnyilvánulása is. Eszerint kétszer annyi autóutat szándékozik kiépíteni, mint amennyi Tito idejében épült. Ez alkalommal legalább tényeket is közölt. Mint mondta, előző mandátuma alatt 100 kilométer épült, a mostani kormány mandátumának végéig pedig még 200 kilométer épül ki. Fogadjuk el ezt tényként, még ha kétharmada egyelőre csak ígéret szintjén létezik is. Tito idejében csak a Belgrád és Zágráb között kiépült autópálya 395 kilométer hosszú volt, de abban a korszakban épült ki például a Barig haladó útvonal is. Hogy ebből hogy jön ki dupla annyi Vučić-út, ezt mindenki számolja ki, a helyes megfejtéseket küldjék el a Családi Kör szerkesztőségébe. A beküldők között kisorsolunk egy hétvégi a kormányfővel az újonnan kiépült szerbiai utakon.
Ez a jelenkor realitása. A polgárok kritikai érzéküket, józan eszüket félretéve azt az embert követik, aki a legnagyobb ígéreteket teszi, folyamatosan a dübörgő nemzeti gazdaságról, fejlődésről, az életszínvonal növekedéséről beszél és színházat csinál az embereknek, azzal, hogy beköltözik a niši kaszárnyába meg Mátyás királyt idéző fogadóórákat tart a polgároknak. Miközben továbbra sem jelent számára problémát, hogy maszkosok terrorizálták a polgárokat a Savamala negyedben, hogy miniszterei között gyanús körülmények között oklevelet szerzett személyek vannak vagy pedig, hogy a haladó dominanciájú parlamentben zajló dolgokat egy vadnyugati kocsma is megirigyelné.
A jegyzet a Családi Kör hetilap 2016. 11. 24-i nyomtatott számában jelent meg és a lap engedélyével közöljük. Ha szeretné a jegyzeteket időben olvasni, vásárolja meg vagy fizessen elő a Családi Körre.
