Így szőrtelenítenek a férfiak A jégkrém meglehetősen gyorsan elolvad és az égető érzés hamar visszatér

„A halál egy vadonatúj kontracsavar.
Biztonsági játékot játszik.”
(Fellinger Károly: Árnyéklepel – Borbély Szilárd emlékére)

„Sírok!” – csak ennyit írt az egyik ismerősöm néhány nappal ezelőtt, amikor megosztotta a Facebook internetes közösségi portálon az egyik, néhány hónappal (vagy talán már évvel is…) ezelőtt igen sokszor lájkolt és olvasott, százszor és ezerszer újra- és újraposztolt bejegyzést. Nincsenek régi viccek – jutott eszembe hirtelen a szabadkai Népszínház magyar színészeinek régi előadása a kilencvenes évekből, amivel körbeturnézták akkoriban Vajdaság falvait. Nem volt vidéki művelődési ház, ahol ne jártak volna… Vagy, ahogy mondani szokták: „az újszülöttnek minden vicc új”. Hát nagyjából valóban így van, akármekkora közhely legyen is ez… Az itt említett ismerősöm ugyanis éppen ekkor futott rá a Veet szőrtelenítő krém férfiaknak címmel terjedő, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre, újra és újra feltámadó, folyamatosan a reneszánszát élő „vásárlói véleményre”, amit elsőre – először – olvasva én is (mi tagadás…) nyerítve röhögtem. Megértem hát, ha annak, aki először rágja át magát rajta a monitoron, ugyanilyen katartikus élményt okoz. Nem haragszom hát azokra sem, akik negyvenmilliomodszor tolják nekem ide az orrom alá…

Lássuk hát, mitől teltek meg ismerősöm könnyzacskói ezen az estén: „Miután közölték velem, hogy a golyóim úgy néztek ki, mint egy öregedő rasztafári feje, elhatároztam, hogy fejest ugrok a dolgok közepébe és veszek egy ilyen krémet, mivel a korábbi borotválási próbálkozásaim csak csekély sikerrel jártak, és majdnem elroppant a gerincem, amikor megpróbáltam elérni a problémásabb részeket. Mivel kissé romantikus vagyok, úgy gondoltam, a tettet az asszony szülinapjára időzítem, hogy érezze a törődést. Jóval előtte megrendeltem a terméket, és mivel az Északi-tengeren dolgozom, úgy gondoltam, keményebb vagyok, mint az előző vélemények írói, akiket puhány irodai alakoknak tartottam… Ó, társaim a fájdalomban, micsoda tévedés volt! Megvártam, míg az asszony az ágyba bújt, és miután homályos utalásokat tettem neki valami különleges meglepetésről, lementem a fürdőszobába. Kezdetben minden jól ment, felkentem a krémet és vártam, hogy valami történjen. Nem kellett sokáig várnom. Először kellemes melegséget éreztem, amelyet pillanatokon belül olyan intenzív, égető érzés váltott fel, amit csak úgy tudok leírni, minta ketten húzták volna a szögesdrótból készült alsógatyámat a farpofáim közé, azzal a feltett szándékkal, hogy a fejemmel kiüssem a plafont. Addig az éjszakáig a vallás nem játszott nagy szerepet az életemben, de akkor készséggel híve lettem volna bármelyik vallásnak, amelyik megszünteti azt a kegyetlen égető érzést a hátsó kijárat körül, amely pusztulással fenyegette a koronaékszereket is. Miközben azért küzdöttem, hogy ne harapjam át a fájdalomtól az alsó ajkamat, megpróbáltam lemosni a krémet, amivel csak annyit értem el, hogy egy szőrcsomó eldugította a lefolyót. Könnyektől elhomályosult szemmel támolyogtam ki a hallon keresztül a konyhába, és – mivel járni nem nagyon voltam képes – az utolsó métert kúszva tettem meg a hűtőszekrényig valami hűsítő fájdalomcsillapító reményében. Feltéptem a hűtőgép ajtaját, megláttam egy doboz jégkrémet, aminek letéptem a tetejét és magam alá helyeztem. A megkönnyebbülés fantasztikus, de csak időleges volt, mivel a jégkrém meglehetősen gyorsan elolvadt és az égető érzés hamar visszatért. A jégkrémes doboz kialakítása miatt ráadásul a kipufogót nem tudtam hűsíteni, ezért körbetapogattam a mélyhűtőfiókot valami más után kutatva, mivel biztos voltam benne, hogy a látásomat meglehetősen hamar újra el fogom veszíteni. Megragadtam egy zacskót, amiről később kiderült, hogy fagyasztott kelbimbó volt, kiszakítottam, és közben próbáltam olyan csendben maradni, amennyire csak tudtam. Fogtam egy marék kelbimbót és megkíséreltem párat beszorítani a farpofáim közé, de hiába. Azért nem működött a dolog, mert egy kevés krémnek sikerült feljutnia a végbelembe, ami olyan érzést okozott, mintha egy rakétahajtómű dolgozott volna bennem odalent. Kétségkívül – és egyben remélhetőleg is – ez volt az egyetlen pillanat az életemben, amikor arra vágytam, bárcsak megjelenne egy homokos hóember a konyhában, amiből látható, milyen mélyre lettem volna képes süllyedni a fájdalom csillapítása érdekében. Fájdalomtól elgyötört elmém csak azt az ötletet volt képes kiszenvedni magából, hogy egy kelbimbót óvatosan felhelyeztem oda, ahol még előtte semmi sem járt. Balszerencsémre a konyhából kihallatszó furcsa nyögésekre felriadt asszony ezt a pillanatot választotta ki, hogy utána járjon a zajok forrásának, akit az a látvány fogadott, hogy a seggem az égnek mered, golyóimról epres jégkrém csöpög, és éppen egy szem kelbimbót tolok a lyukamba, miközben azt nyöszörgöm: Hú, de jó érzés… Érthető módon megrázta a látvány és felsikított, és mivel nem láttam az érkezését, a hangtól önkéntelenül összerándultam, ami miatt a kelbimbó meglehetős sebességgel kilövődött belőlem éppen az ő irányába. Megértem, hogy nem éppen arra a különleges meglepetésre vágyott, hogy éjjel tizenegy órakor egy kifingott kelbimbóval lábon lőjék a konyhában, és az sem segített rajtam, hogy másnap a gyerekeknek meg kellett magyarázni a jégkrémben látható furcsa lenyomat keletkezésének körülményeit. Szóval, összességében a Veet eltávolítja a szőrt, a méltóságot és az önbecsülést…” Hehe…

Hát, be kell vallanom, ahogy újraolvastam, most sem bírtam ki nevetés nélkül, hiába ismertem már ezt, az interneten hamisítatlan közkincsként keringő szöveget korábbról is. És sietek elnézést is kérni a leírásban szereplő, itt-ott előforduló trágár kifejezések miatt, de – kérem – úgy fogadják el tőlem, hogy ez „csak” idézet, az olyasmiből pedig nem illik kigyomlálni az ilyesmit sem…

Nos hát, amikor most nemrég, valamikor február első napjaiban elővettem és újra rendezgetni, gondozgatni kezdtem az egy évvel ezelőtt megnyitott Zelei-füzetemet (lásd a korábbiakban…), arra gondoltam, hogy azzal vágok bele ebbe az egészbe, hogy belépőjegyeket ragasztgatok… Hát, mit ne mondjak, összegyűlt az utóbbi időben néhány, amit sajnáltam volna kidobni. Mondom, február első napjaiban történt mindez… Egy jófajta kis évfordulóhoz közeledünk hát mérföldes léptekkel! Két évvel ezelőtt ebben a hónapban, egészen pontosan 21-én, szombaton koncertezett Újvidéken, a The Quarter klubban a szarajevói Zabranjeno pušenje együttes. Előzenekarként pedig az újvidéki Zbogom Brus Li játszott. Katartikus élményként emlékszem rá azóta is! S hát röviden csak annyit, hogy mindkettő olyan frenetikus őrület, amelyik megérdemelné, hogy alkalom adtán majd bővebben és részletesen is kitérjünk rá…

Persze mindezt csak azután, ha egyszer már túléltük a szőrtelenítést! (És az ehhez kapcsolódó röhögőgörcsöt…)

Mert a fájdalom is pont olyan, mint a halál Fellinger Károly mottóként idézett versében, hogy csak biztonsági játékot játszik velünk. Sok-sok fogorvos a megmondhatója… A kelbimbók meg úgy röpködnek a levegőben, ezernyi konyha légterében, ahogy az emberről lehull a méltóság és kiveszik belőle az önbecsülés.

De amíg mindezek megvannak, addig – és csakis addig! –, nyugodtan mondhatjuk, hogy Borbély Szilárd is nyugodjék békében!