Egyetlen munkanapba sűrítve ismerjük meg a munkahelyi atrocitás, a lelki terror és a megfélemlítés lélekölő módszereit úgy, hogy közben saját magunkon is képesek vagyunk önfeledten nevetni – ezt ígéri a Szabadkai Népszínház most készülő előadása, a Gerincbántalmak. Ingrid Lausund, kortárs berlini drámaíró képzeletbeli cégének lojális alkalmazottját, a Schmittet alakító Pesitz Mónika színésznőt kérdeztük a gerincbántalmakról és egyéb társadalmi betegségekről.

 

● El lehet képzelni ezt a céget Szerbiában?
– Igen, akár egy szerbiai cégben is játszódhatna a dráma. Az eredeti szöveg szerint nem egy nap leforgása alatt bontakozik ki a történet, de Veljko Mićunović rendezésében az események egy adott munkanapra sűrűsödnek a főnök irodája előtti várótérben, ahol sorjáznak az izgalmasabbnál izgalmasabb jelenetek és a munkahelyi, társadalmi feszültségek.

● Találkozunk is azzal a bizonyos főnökkel? Vagy ő amolyan orwelli Nagy Testvér marad?
– Az előtérben játszódik le, hogy mi történik bent, a nagyhatalmú főnök irodájában. Szóval a főnökkel nem találkozik a néző, részben ebből erednek a feszültségek, így olyan érzésünk lesz, mint ami a 21. századi multik alkalmazottjaiban lehet. Szinte tapinthatóvá válik a mindennapi stressz, tudjuk, hogy bárki bármikor elveszítheti a munkáját, az egzisztenciáját, utcára kerülhet – attól függően, hogy milyen döntés születik az ajtó túloldalán. Kiderül, hogy mi mindenre vagyunk rákényszerítve azért, hogy megtarthassuk a munkánkat.

● A jelenleg aktív munkavállalói réteg legalább fele a szocializmus alatt ismerte meg a munka fogalmát. Miben látod a változást a korábbi nagyvállalatok munkavégzése és a modernkori munkalégkör között?
– Megváltozott a hozzáállás, de a feltételek és a körülmények is. Régebben azt láttuk, hogy a dolgozók eljártak a gyárakba, aztán nyaralgattak, éldegéltek, valahogy lazább volt a munkamorál is. Manapság rengeteg stressz éri az embert. Már nem az a fontos, hogy találjunk egy megfelelő munkahelyet, hanem hogy egyáltalán munkába tudjunk állni és, hogy mindegy milyen áron, de megtartsuk az állásunkat. Az előadás is azzal szembesít, hogy bármennyire is alázzák és gyalázzák az embert, de a létfenntartás érdekében el kell tűrnie bármit. Nyilván ez a jelenség nem csak Szerbiára igaz, csak az összegben van különbség, hogy mennyiért adjuk el magunkat. Itthon azt látom, hogy rengeteget dolgoznak az emberek nagyon kevés pénzért, és folyamatosan rettegnek attól, hogy azt a picit is elveszítik.

● Sokat hallunk a munkavállalók jogairól, a mobbing elleni küzdelemről, de arról szinte soha, hogy bárki is érvényesíteni tudta volna jogait, hogy következményekkel járt volna a pszichés megfélemlítés vagy elnyomás. Ez a helyzet idézi elő a gerincbántalmakat?
– Pontosan ez! Vagyis az, hogy mekkora teher hárul ránk a munkahelyünkön, mennyi félelemmel, erőszakkal kell szembesülnünk, micsoda abszurd helyzeteket szül a kiszolgáltatottság. Sokan érzik ezt a mindennapokban, és mégsem mernek kilépni az adott helyzetből, mégis a végsőkig kaparnak az állásukért.

● Az általad megformált karakter hol helyezkedik el a munkahelyi hierarchiában?
– A rendező abból indult ki, hogy mind az öt dolgozó ugyanabban helyzetben van, ugyanazt a stresszt éli át, mindenki egyformán szenved a körülményektől.

● Gyakran cikkeznek arról, hogy a most munkába álló Z generáció számára mennyivel könnyebb a váltás, hogy velük már nem lehet megtenni mindazt, amit az idősebb korosztállyal. Szerinted öntudatosabbak a fiatalok a középkorosztálynál?
– Azt látom, hogy mi túl sok mindent eltűrünk, de nem tudom, hogy a fiatalok vajon tanulnak-e a hibáinkból. Annyi igaz, hogy ők teljesen máshogy állnak a munkához, sokkal rugalmasabban kezelik a változásokat. Valahogy ők könnyebben felvállalják azt, hogy kilépjenek egy munkahelyről, van bátorságuk továbbállni.

● Szinte mindenkivel előfordul, hogy legszívesebben venné a kabátját és lelépne. Veled is előfordult ilyen?
– Természetesen nekem is megfordult már a fejemben, hogy nem csinálom tovább, de aztán az ember hazamegy, alszik rá egyet és átgondolja a helyzetet. A színház egy nagyszerű közeg, alapvetően nagyon jó a társulat és a légkör, de persze ez a munkahely sem stresszmentes.

A Gerincbántalmak plakátja

● Milyen volt a mostani próbafolyamat?
– Én már nagyon rég dolgoztam ilyen jót. Általában nagyon várom a bemutatót, de most úgy érzem, hogy szívesen dolgoznék még ezen az előadáson. Mindenki tudja, hogy milyen rossz körülmények között folyik a munka: a próbahelyiségben állandó huzat van, nincs ivóvíz, rendes vécé, gyakorlatilag egy romtelep az egész, de mindezt feledteti velünk egy-egy ilyen próbafolyamat. Kaptunk egy remek rendezőt, aki nagyon fiatal. Nem is tudom, hogy láttam-e már olyan fiatal alkotót, aki ennyire összeszedetten, intelligensen áll a színházcsináláshoz.

● A rendező, Veljko Mićunović most először rendez a Szabadkai Népszínházban, ugyan már tavaly dolgozott a felolvasószínház egyik előadásán, de feltételezem, hogy most szembesült először a társulat munkakörülményeivel. Őt mennyire sokkolta az, amit lát?
– Ő folyamatosan sokkban van ettől, szinte minden nap elmondja, hogy ilyen körülményeket még sehol sem tapasztalt, pedig sokfelé járt már Szerbiában és Montenegróban is, és azt is csodálja, hogy a munkafeltételek ellenére itt mégis jó előadások születnek.

● Voltak korábban ígéretek a Hadseregotthonnal kapcsolatban, nem is beszélve az épülő színházról. Hozzátok még eljutnak ezek az ígéretek?
– Én már nem hiszek az ígéreteknek.

● Visszatérve az előadáshoz, szerinted az itt élő, dolgozó vajdasági magyar közönségnek megerősítést ad majd a Gerincbántalmak, vagy tovább mélyíti a problémákat? Szembesít-e önmagunkkal és tudunk-e önfeledten nevetni a kiszolgáltatottságunkon?
– A napokban beszélgettünk arról, hogy voltaképpen ez egy abszurd komédia, legalábbis annak kellene lennie, de majd a néző eldönti, hogy nevetni vagy sírni tud-e éppen. Egyfelől gombóc van az ember torkában, másfelől pedig kacagtatóan abszurd szituációkat mutat be az előadás.

● Ha elvonatkoztatunk a munkahelyi díszletektől, akkor kivetíthetjük ezeket a helyzeteket a szerbiai társadalmi közérzetre is? Így érezzük magunkat a mindennapokban?
– Nemcsak a szerbiai közérzet hasonlít a Gerincbántalmak hangulatára, de talán Európában is hasonlóképpen szoronganak az emberek. Nyilván, így (is) érezzük magunkat.

Gerincbántalmak

Ingrid Lausund: Gerincbántalmak Rendező: Veljko Mićunović

● Manapság a legnagyobb cégek igyekeznek mindenben a munkavállalók kedvére tenni, olykor egészen elképesztő kedvezményekkel és szolgáltatásokkal. Mégis van abban valamiféle ellentmondás, hogy luxuskörülmények között is lehetnek elviselhetetlenek az emberi körülmények…
– Igen, ebből is kapunk ízelítőt a darabban. Apró villanások mutatják be a multik, a nagy cégek világát. Betekintést nyerünk mindabba, ami a mai piaci világot behálózza. Hajlamosak vagyunk rátréningezni az agyunkat arra, hogy el kell viselnünk a megaláztatást, hogy lehetne ennél rosszabb is, de emögött a leggyakrabban az áll, hogy sajnos nincs más választásunk. Pedig valójában lenne.