„Egymás gyászának a tiszteletben tartása a kulcs ahhoz, hogy mindannyian békében emlékezhessünk” – így hangzik a Közös Halmaz Alapítvány interaktív kiállításának egyik legmeghatóbb állítása, amely a 20. század véres eseményei által elragadott halottaink közös tiszteletére hívja fel a figyelmet, kiemelve, hogy bár nyilván nem fáj mindenkinek ugyanannyira a holokauszt és Trianon, hiszen a személyes érintettség eltérhet, mégis „mindegyik trauma a miénk, magyaroké.”

 

Szinte már abszurdnak tűnhet, hogy ez a mai napig nem alapvetés számunkra, s magyarságunk bizonygatásának részeként, a közös, békés emlékezés helyett inkább egymás fájdalmának túllicitálására törekszünk. A téma nagyon is aktuális, hiszen nemcsak közbeszédünket, de saját magyarságunk megélését is mindmáig determinálja, hogy milyen történelmi traumákon mentünk keresztül, melyikben mennyire volt érintett a családunk – ez alapján határozzuk meg magunkat, és ez alapján helyezkedünk szembe másokkal, anélkül, hogy egyáltalán esélyt adnánk egymásnak a másik fájdalmának megértésére, a bennünket összekötő közös halmaz megtalálására.

Bár ebben nyilvánvalóan nem elhanyagolható a politika szerepe sem – hiszen az egyes politikai szerveződéseknek természetükből adódó törekvése, hogy történelemértelmezésüknek, emlékezetpolitikai irányvonaluknak megfelelően kommunikálják a különböző történelmi traumákat –, saját szerepünk sem hagyható figyelmen kívül abban, ha nem halljuk meg egymás hangját, amikor olyan kérdésekről van szó, mint például Trianon vagy a holokauszt. Ezen igyekszik változtatni a Közös Halmaz Alapítvány interaktív kiállítása és oktatási projektje, amely az egymás meggyőzésére irányuló törekvéseket szeretné felváltani az egymás megértésére irányulóakkal, hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy megszabadulva a múlt béklyóitól újra szóba álljunk egymással, újra megtanuljon kommunikálni magyar a magyarral. Ezt a szemléletet tükrözi a köztéri kiállítás szlogenje is – „Nyissunk a múltra, hogy legyen jövőnk!” –, amely már csak azért is frappáns, mert az interaktív kiállítás csukott, de ténylegesen nyitható ajtók formájában tárul a járókelők szeme elé, így valóban a mi döntésünk, hogy szó nélkül elmegyünk-e mellettük, vagy kinyitjuk őket, s megpróbáljuk észrevenni, az eltérő álláspontokat elolvasva megérteni a sajátunkról eltérő történelemértelmezéseket is.

Akárcsak az értelmezési lehetőséget, úgy próbálják a politikai erők – hol több, hol kevesebb sikerrel – kisajátítani a sok vitát és indulatot kiváltó történelmi szimbólumokat is; elég csak belegondolni, hányszor hagytuk, hogy egykor nemzeti büszkeségünket megtestesítő történelmi jelképeinket szélsőségekkel azonosítsák. Álljon itt illusztrációképpen, hogyan is kommunikálja a Közös Halmaz egyik talán legmegosztóbb jelképünk, az árpádsávos zászló ügyét:

„Ragaszkodnunk kell az eredeti Árpád-házi motívumhoz, mint egyik történelmi jelképünkhöz, de közben nem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyar történelem egyik legsötétebb időszakának is szimbólumává vált. Tény, hogy ma nyilaskereszt nélküli árpádsávos zászlókat lehet látni, de tudnunk kell, hogy sokan így is – kimondva-kimondatlanul – a nyilas rémuralmat dicsőítik vele.”

Hasonlóan sokrétűen – provokatívan, mégsem didaktikusan – közelít a kiállítás a Nagy-Magyarország matrica használata mögött megbúvó érzelmekhez is, s megpróbál rávilágítani arra, hogy a Trianon-trauma mögött hányféle érzelem húzódhat, attól függően, hogy az kit hogyan érint. Az ezzel a témával foglalkozó ajtón több ilyen matricát lehet megfordítani, ténylegesen bepillantást nyerve a mögöttük meghúzódó érzelmek világába.

„Ez a motívum legtöbbünkből heves, de nagyon eltérő érzelmeket vált ki – pedig egyáltalán nem biztos, hogy mindenki fasiszta, aki magáénak érzi, ahogy az sem, hogy aki ellene érvel, az képtelen volna átérezni Trianon tragédiáját. (…) Ami közös: a legtöbben anélkül alkotnak véleményt a másikról, hogy egyáltalán elgondolkodnának rajta, mi lehet a másik fejében.“

A kiállítás március 16-ától március 30-áig volt látható a Budapesten, ahova május elején fog visszatérni, addig pedig Magyarország különböző pontjait bejárva próbálja elősegíteni a 20. század viszontagságait eltérően megélő magyarok közötti párbeszédet. A kezdeményezésről, kezdeti tapasztalatokról, egymás megértésének lehetőségeiről, s arról, hogy miként vezethet a társadalmi felelősségvállalás egy nemzet traumáinak feldolgozásához, egy ország élhetőbbé tételéhez Varga Sárát, a Közös Halmaz Alapítvány kuratóriumi tagját kérdeztük.

 

Varga Sára

● Honnan indult a projekt? Hogyan jutott el az ötlettől a megvalósításig?
– A Közös Halmaz Alapítvány egy baráti társaságból nőtte ki magát, amelynek tagjai korábban hosszasan gondolkoztak azon, hogy miért nem jó  ebben az országban élni, és hogy min lehetne változtatni azért, hogy jobb legyen. A hosszas gondolkodás eredményeképpen arra jutottunk, hogy a XX. századi történelmi traumák feldolgozatlanságával lenne érdemes – és kellene is – foglalkozni, hiszen ha bármilyen közéleti vitával kapcsolatban előkerülnek ezek a kérdések, az rögtön sárdobálássá válik, a meg nem értettség szimbólumává emelve ezeket az egyébként iszonyúan fontos témákat. Ezért gondoljuk azt, hogy az irány, amely felé érdemes lenne elmozdulni, a párbeszédkészség és vitakultúra kialakítása, fejlesztése. Megszületett tehát ez az ötlet, és elkezdtünk gondolkozni a megvalósításon, az ajtókon is látható tartalmak kidolgozásán. Ez egy elég hosszas folyamatnak bizonyult, a megvalósításhoz pedig több dologra is szükségünk volt: arra, hogy elkészüljenek az anyagaink és az ajtótervek, hogy legyen olyan anyagi forrásunk, amely fedezni tudja a kivitelezést, illetve, hogy megkezdődjenek a gyártási folyamatok. Amikor végül minden összeállt, akkor tudtunk előállni a kiállítással március közepén.

● Mik az eddigi tapasztalatok? Hogyan reagáltak a különböző korosztályok?
– Mivel a Közös Halmaz oktatási projektté is alakult, fő célcsoportunk alapvetően a középiskolás korosztály, de mivel a kiállítás köztéren van, így bárki találkozhat vele. Egyelőre minden korosztálytól nagyon pozitív visszajelzéseket kapunk. A diákoknak nagyon tetszik az interaktivitás, ezt sokszor kiemelik, akárcsak azt, hogy mennyire széleskörűen képesek bemutatni bizonyos problémákat az egyes ajtók: szívesen „játszanak velük”, miközben szívesen gondolkoznak azokról a kérdésekről, amelyeket megjelenítenek. Visszajelzés továbbá, hogy a kiállítás valóban új szempontból közelíti meg ezeket a köztudatban szervesen jelenlévő, többnyire valamilyen módon már rögzült problémákat. Egy nyugdíjas látogatónk például azt mondta, a kiállítás révén kénytelen szembesülni azzal: lehet, hogy nem mindenki náci, aki kiteszi az autójára a Nagy-Magyarország matricát. Ez számunkra már abszolút siker, hiszen a célunk az, hogy sikerüljön az emberekkel láttatni a másik fél nézőpontját is.

● Ezek alapján mondhatjuk, hogy a társadalomban megvan a nyitottság, a fogékonyság a kölcsönös megértésre?
– Az eddigiek alapján azt tapasztaljuk, hogy nagyon is van rá igény, a visszajelzések legalábbis mindenképpen ezt mutatják. Az általunk oldani, feldolgozni kívánt feszültség meglétét jelzi , hogy ugyanakkor rongálások is történtek: apróbb elemeket sértettek meg az ajtókon, amiket szerencsére meg tudtunk javítani.

● A különböző történelmi traumákat a különböző politikai erők, emlékezetpolitikai irányvonaluknak megfelelően eltérően értelmezik. Lehetséges normalizálni a közbeszédet, ha a politikumnak – bármelyik oldalt tekintve – az az érdeke, hogy ő tudja kommunikálni, értelmezni a vonatkozó témákat, kérdéseket?
– Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ezekről a témákról úgy próbálunk beszélni, hogy a pártpolitika semmiképpen ne jöjjön szóba. Olyan közéleti kérdésekkel foglalkozunk, amelyek mindenkit érintenek. Ezért is szeretnénk azt, hogy közös legyen az emlékezetünk, és ne attól függjön, hogy éppen milyen diskurzus próbálja meghatározni a közbeszédet. Hiszünk benne: megvalósítható, hogy közös értékek mentén, közösen tudjunk emlékezni.
A kiállítás céljával esetlegesen ellentétes politikai érdekek megléte ellenére nem találkoztunk kimondottan olyan ütközésekkel, hogy valaki például ne engedélyezte volna a kiállítást. Annak örülünk, hogy nyitottság mutatkozik például a sajtó részéről is, amelynek „mindkét oldala” mutatott érdeklődést az általunk felvetett kérdések iránt. Mindezek fényében bízunk benne, hogy el tudunk mozdulni abba a közös irányba, amely nem okoz problémát, sérelmet egyik oldalnak sem.

Főoldal | Közös Halmaz

Nyissunk a múltra, hogy legyen jövőnk! Nem kell meggyőzni egymást. Megérteni igen.

● A rendszerváltás után a magyar belpolitikában (az emlékezetpolitikához szorosan kötődő) nemzetpolitikai viták váltották ki a legtöbb indulatot. A határon túli magyarok kérdése, a Trianonhoz való viszonyulás szintén kibékíthetetlen ellentétek forrása. Segítheti-e a projekt az erről való kommunikációt, ezeknek a vitáknak a mérsékletét?
– Abszolút segítené. Vannak ajtóink, amelyek éppen ezekkel a kérdésekkel, Trianonnal és a határon túli magyarsággal foglalkoznak. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy egyrészt legyen kommunikáció ezekkel a közösségekkel, másrészt, hogy a velük való viszony is normalizálódjon: ne hisztérikus álláspontok legyenek a köztudatban ezzel kapcsolatban, hanem legyünk képesek kialakítani egy olyan együttműködést, amely mindkét fél számára működőképes, és hogy megszüntessük a gyűlölködést mindkét oldalon. Egyértelműnek tartom, hogy a kiállítás segíthet, segíteni fog a határon túli közösségekkel való viszony rendezésében, a róluk és velük való gondolkodásban is.

● Mi az oka annak, hogy éppen ezek a kérdések azok, amelyek ennyire megosztják a magyar társadalmat – holott azért lennének ennél kézzelfoghatóbb, közelebbi problémák is?
– Az első, alapvető ok, ami miatt ezek a kérdések a mai napig problémát jelentenek, az a 20. század közelsége: még itt van az ajtóban, ami nem engedi, hogy megszabaduljunk tőle, hiszen közelsége révén nagyon erőteljesen él a trauma azokban az emberekben, akik ténylegesen átélték a borzalmait. A családokon belüli traumák megélése, a családtörténetek pedig generációkon át hagyományozódnak ránk, tovább nehezítve, hogy tudatosság nélkül túl tudjunk lépni rajtuk. A másik ok, hogy egyáltalán nem törekedtünk a társadalmi szintű feldolgozásra. Vannak országok – például Németország –, amelyek szembenéztek saját történelmükkel, a holokauszttal és a második világháborúval, Magyarországon azonban a rendszerváltás óta nem tudunk olyan kezdeményezésről, amelynek az lett volna a célja, hogy a megélt traumákat társadalmi szinten dolgozza fel.

● Mennyiben segíti a megértési folyamatot, hogy ez egy alulról jövő kezdeményezés, és ezúttal nem egy politikai oldal kommunikálja ezeket a témákat? Lehet, hogy pont ez a kulcsa a megértésnek?
– Segíti, hiszen mivel alulról jön, próbál mindenkit megszólítani, nincsen semmilyen elköteleződése arra vonatkozóan, hogy kinek van igaza. Nem szekértáboroknak, oldalaknak, pártoknak, hanem a magyarság egészének szeretne megfelelni.